Kiskirályfi megszületett
Három évig halogattam a megírását. Hagytam az időt dolgozni, hadd szépítsen rajta valamennyit. Jól végezte dolgát…
Éjjel 2-kor kezdődött. Arra ébredtem, hogy fáj a hasam. Nem jó arra ébredni, hogy az embernek fáj a hasa. Pláne nem a 9. hónapban, mert ez akkor egészen más jelentéssel bír, mint egyébként. Azt gondoltam még előző nap, hogy fel vagyok készülve és minden pillanatban erre vágyom. De egy frászt. Akkor, abban a pillanatban minden másra vágytam, csak nem erre. Nem akartam szülni, aludni akartam! Ha-ha-ha, nem kívánságműsor ez – jelezte egy belső hang, így inkább felkeltem. Jó, akkor szülünk, nincs mese. Aludni majd alszom később. Jóval később. Kiosontam a szobából, még egy pillantást vetve a 3,5 évesemre, aki csak úgy tud elaludni éjszakánként, hogy a hajamat tekergetni. A szívem kis híján megszakadt. Sóhajtottam egyet jó mélyről, majd odasúgtam Martinának, hogy a jó hír az, hogy nem kell mennie ma suliba, meg hogy vigyázzon magára és Mincsire. Nem hallotta, aludt tovább. Még korai felébresztenem, majd ha indulunk.
Az unalmas részletekért előre bocsánatot kérek, de sehol nincs dokumentálva a harmadik szülésem, se babanaplóban, se sehol, úgyhogy most itt lesz.
Viszonylag rendszeres 5 perces fájásokat mértem, melyek rövidesen 3 percesre sűrűsödtek. Teljesen elviselhető volt, csak kellemetlen. Közben távozott a nyákdugó és olykor a magzatvíz is szivárgott. Nem tudom hányat kéne még szülnöm ahhoz hogy pontosan tudjam mikor kell elindulni. (Nem tudom, de nem is fogom megtudni és ezennel ezt írásba is adom!) Apát riasztottam, mert rossz volt egyedül ébren azzal a tudattal, hogy most pár napig távol leszek és ami rám vár, az bizony nem egy sétameccs. Kb. 3 perc alatt induláskész állapotba került és nézett rám kérdőn, hogy mi a bánat van nem megyünk? Nem, még nem, egészen megszoktam ezt az érzést, bírom még. Próbált hatni rám, hogy induljunk, de meggyőztem, hogy nem érkezési sorrendben szülünk, és jobb nekem még egy kicsit itthon.
Néha ledőltem a kanapéra, néha géphez ültem, hogy képben legyek fészbukilag, de igazából nem volt türelmem semmihez. A szülésznőm nappalos volt, éjjel nem akartam zavarni, elvégre ő is anyuka. Na meg hát legyen csak kipihent reggelre. Szükségem van a nagy türelmére, empátiájára, kedvességére figyelmességére - fáradtan aligha remélhetek bármi jót is. Vártam a reggelt, hogy felhívhassam, de az idő megállni látszott. Teleírtam 3 noteszlapot a fájásaim időpontjával, mert azt mondták így csináljam, és így csináltam a múltkor is. Aztán rájöttem, hogy semmi szükség nem volt rá múltkor sem, úgyhogy abbahagytam, micsoda marhaság!
Nagy sokára reggel lett, hívtam a szülésznőm. Ő egyébként nagyon profi, nagyon megszerettem, róla tényleg csak jót. Azt kérte, hogy délig azért menjek be a kórházba, mert addig még biztos bent van az orvosom, neki látnia kéne. Aztán mondott mást is. Úgy kezdte, hogy “Kriszti nyugi, ne idegeskedj, de…” Mielőtt folytatta volna, a rendelkezésemre álló fél másodpercben tucatnyi alternatív befejezés pattant ki a fejemből. Olyanok, mint:
- de nem tudok veled ott lenni a szülésnél,
- de a doki mégse tud ma bejönni, az ügyeletesnél kell szülni
- de teltház van és csak a neurológián lesz ágyad, stb. Mert ugye ilyen mondatkezdés után nem szokott jó következni. Az én rossz végem ez lett:
Bár váratlanul ért és és a vérnyomásom azonnal aggodalomra adott okot, kicsit rámtört a déja vu. Eddig kétszer voltam úgy kórházban, hogy ugyanez volt a szitu. (Látod Apa, milyen jól kitaláltunk mindent, hogy ezt miért nem kalkuláltuk bele…) Most megfogadnám, hogy ha nem fogadtam volna meg, hogy soha többet, hogy legközelebb csak nyáron szülök. Látogatási tilalom… Hirtelen túl sok rosszat jelentett nekem. A legrosszabb, hogy magamra maradtam, Apa nem lehet ott velem a szülésnél. A fia születésénél. Mindkét lánynál ott volt. Még most is olyan ideges leszek, ha ez eszembe jut. Utólag megtudtam, hogy ha Apa ÁNTSZ igazolással bizonyítani tudja, hogy kapott influenza elleni védőoltást, akkor bejöhetett volna. Persze nem kapott, de ha ezt tudjuk, bevállalja, beadatta volna az oltást. Ha tudjuk… De nem mondta senki. Se a fogadott orvosom, se a fogadott szülésznőm. A szülésznőm egyébként szegény tiszta beteg volt, folyamatosan maszk volt rajta. Azért érdekes, nem? Apának semmi baja nem volt. Illetve hülyeséget beszélek, dehogynem. Szerintem egy kanál vízben meg tudta volna fojtani ott az egész társaságot, amiért a folyósóra kényszerült és nem lehetett ott, amikor a fia megszületik. Na de ne szaladjunk ennyire előre.
Elindultunk a kórházba. Az úton hol síri csendben voltunk, hol ilyenekkel bombáztam Apát: “mire legközelebb látom az Opel szalont, már velem lesz a kisfiam”, vagy “egy hét múlva ilyenkor már otthon alszunk és de jó lesz”… Persze a fájások jöttek papírforma szerint, és én ekkor már eléggé féltem. Odaértünk. Be az épületbe, fel a negyedikre. (“Mire lefelé jövök ezzel a lifttel… stb-stb…”) Az osztályon közölték, hogy búcsúzzunk el oda már csak én mehetek be.
Szerettem volna csak úgy lazán azt mondani, hogy nyugi, minden rendben lesz, várj csak itt én bemegyek és gyorsan megszülök. Nem tudtam. Szégyen, nem szégyen, én úgy bőgtem, mint a zálogos tehén. Nem erről volt szó, nem ezt beszéltük meg, nem erre készültem, nem ezt akarom! Persze ez ott a kutyát nem érdekelte. Ha biztosan tudtam volna, hogy nem szülök 1-2 órán belül, otthagytam volna az egészet a csudába és felmentem volna Pestre, ahol Mincsike is született. Eredetileg ez volt a terv, de azt mondták a harmadik gyerek gyorsan jön, tél volt, nem mertem bevállalni, hátha nem érünk oda. Életem egyik legrosszabb döntése volt és persze megint Apának lett igaza…
Na szóval, bementem, átöltöztem… (“Amikor újra belebújok a cipőmbe, már minden jó lesz…”) A következő csalódás akkor ért, amikor rám kötötték az nst-t és az én erősnek hitt fájásomat a műszer igen alacsony értékűre degradálta. Nem akartam hinni a szememnek, ez csak ennyi és mégis így fáj? A csudába, mi lesz így? Gondoltam megkérdezem, hogy mekkora az esélye, hogy hülyeséget mutat ez a kütyü, mert mást nem tudok elképzelni, de megjött az orvosom és húzta a gumikesztyűt. Újabb csalódás, mert nem hívta össze pánikszerűen a fél osztályt, hogy itt azonnal szülünk. Nem. Helyette megkérdezte, hogy “miért jött be ilyen sietősen, otthon nem lett volna jobb még egy kicsit?” (Kuss!) Két ujjnyira vagyunk… Jeleztem, hogy a magzatvíz az csordogál olykor, gondoltam ezzel kéne valamit kezdeni, ezért nem volt maradásom. Meg hát fáj is, bár a műszer szerint csak kicsit, de az csak egy gép, én meg érző ember vagyok. Doki legyint, ez ennél még sokkal jobban is fog fájni. Köszi. Beöntés. Muszáj? Muszáj! Burokrepesztés, majd irány a szülőszoba. Kapcsolatom Apával szigorúan telefonos és ez még nyűgösebbé tett. Őt már a szülészet folyosójáról is elküldték, csak a bejárat melletti büféig mehetett. Megérkezett a barátnőm is, együtt várták a híreket lent a földszinten. Én a negyediken. Néha persze felmerészkedtek, és olykor szerencséjük is volt, mert egy darabig nem szúrtak szemet senkinek. A szülőszoba valami rémálom volt. Minden részletében gondosan figyeltek rá, hogy mellőzzék az olyat, amitől kicsit jobb lenne a közérzete a vajúdó nőnek. A fájásaim egyre erősebbek voltak, dolgozott a fájáserősítő. Kimondhatatlan nevű homeós bogyókat szopogattam és kerestem a biztos pontot, amibe kapaszkodhatok. Na az amúgy nem volt. A fal erre nem volt alkalmas, mert tele volt konnektorral, kapcsolóval, kábellel, egyik oldal nst, másik oxitocin – mindkettőre vigyázni, hogy le ne verjem, ki ne rántsam, bele ne gabalyodjak… Valahol mögöttem középen az ágy, ami meg elgurult, ha egy kicsit jobban nekiveselkedtem…
Az nst az ugye úgy néz ki, hogy van egy gumipánt, amivel a hasra van erősítve az érzékelő. Nézi az összehúzódásokat, és a baba szívhangját. Sípol, ha a szívhang gyengül. Sípol akkor is, ha elmozdul, mert ugye akkor is gyengébben érzekeli a szívhangot. Én mást se hallottam, csak sípolást. Eleinte kiabáltam a szülésznőmnek, aki jött és megigazította. Később már igazítottam magamnak. Olykor meg hagytam, hadd sípoljon, egyre kevésbé zavart. Na de mi van, ha tényleg gyengül a szívhang??
Az első vizsgálat után megkérdeztem az orvosom, hogy szerinte mikorra lesz baba. Azt mondta, hogy sötétedésre túl leszünk rajta. Azonnal körbetelefonáltam mindenkit, aki számít, hogy mikor sötétedik. Fél 5… Dél körül jártunk, így ez nem számított jó hírnek.
Egyébként szinte mindig egyedül voltam. Több szülés is volt aznap, és a szülésznőmnek ugyanúgy el kellett látnia a többi feladatát is, nem tudott csak velem foglalkozni. Néha bejött, akkor mindig kicsit megnyugodtam, kevésbé féltem. Egyik alkalommal odagurított egy nagy labdát, hogy ez milyen jó lesz nekem. A labda szóra nekem már összeugrik a gyomrom, valahogy sosem voltunk jóban tesiórákon sem. Most viszont erre a célra igazán bevált. Csak felállni nem tudtam róla. A görcsöl-gurul-sípol együtt több volt, mint amivel meg tudtam birkózni, így begurítottam a sarokba.
A 2011. január 31. nem csak azért volt fontos dátum, mert ekkor született meg a kisfiam. A magánnyugdíj-pénztári tagoknak ez volt a végső határidő, hogy eldöntsék, hogy visszatérnek az állami rendszerbe, vagy sem. Az én orvosom sajnos az utolsó percre hagyta ezt a döntést. 16 óráig lehetett elintézni, személyesen.
De előtte még megvizsgált, megint elmondta, hogy kár volt ilyen korán jönni, meg azt is mondta, hogy nem is úgy nézek ki, mint akinek annyira fáj. A méhszáj nem sokat változott az utolsó vizsgálat óta. Mondta, hogy neki most el kell mennie, de ha visszajön, akkor újra megvizsgál, és azzal majd egy kicsit rásegít, hogy gyorsítsunk. Vannak élethelyzetek, amikor az ember nem szívesen vitatkozik. Szerintem a szülés határozottan ide tartozik. Csinálja, ha így hamarabb végzünk.
Elment, én pedig néhány percre rá úgy éreztem, hogy itt az idő, az én kisfiam most azonnal ki akar jönni onnan. Persze megint egyedül voltam, sehol senki. Kiabálok a szülésznőmnek, de nem jön. Sokadikra benyit az orvos telefonnal a fülén és a fejével biccent, hogy mi a szart akarok. Mondtam szülni fogok és szerintem most azonnal. “Na szia most le kell tennem. Az nem valószínű, hiszen most vizsgálta meg a doktor úr és azt mondta még van idő bőven.” Hát nincs. Vagy tévedett, vagy változott a helyzet. Csak gondoltam szólok, de ha lehet csináljunk már valamit, mert nyomnom kell. Ne, ne nyomjon, azt nem szabad! Feküdjön fel oda. Oda? Kizárt. Nem tudok. De tudtam. Tegye szét, lazítson és ne nyomjon. Hirtelen megtelt a szoba és sokkal világosabb lett, mint az előbb. Ismerős arcot kerestem, de hiába, nem volt. Átlagéletkor 25 év és csak reméltem, hogy legalább a szülésszámban ők vezetnek nem én. Na végre, megjött az szülésznőm, csodálkozva átvette az irányítást én pedig megnyugodtam kicsit. Mondjuk 10-es skálán kettesnyire.
Nem ragozom, megszületett Miron. A legrosszabb, legfájdalmasabb szülésem után újra az ismerős, de nem megszokható eufória. Szavakkal nem leírható érzés, amikor a csöpp gyermekkel együtt szeretnéd az egész világot átölelni, és hirtelen minden gyönyörű, mindenki jó, nincs gond, nincs, mert már minden rendben van. Olyan nagyon rendben, ahogy ritkán van egy életben. 1-2 percig volt csak nálam Miron, igazából meg se tudtam nézegetni akkor. Vastagon magzatmázas volt a fejecskéje, és nagyon puha az egész kis csomagocska, ennyire emlékszem. Aztán megjött az orvosom. Sokan voltak a nyugdíjbiztosítónál. De vállalta, hogy lefotózza Miront.
Ez pedig akkor készült, amikor először kihozták a szobába, és úgy igazán megnézegethettem.
Hoppá, valami nem stimmel… Voltam olyan hülye, hogy csak a Miron nevet diktáltam be, vagy annyira el voltak foglalva azzal, hogy hogy kell leírni, betűzzem, hogy ők felejtették utána írni a Mihályt is? Odacsoszogtam, elintéztem.
A születés után voltak még olyan történések, melyeket kihagytam volna, mint pl. a lepény nem jött ki egészben, néhány darabja bent maradt. Kaparás. Nagyon rossz volt, nem kívánom senkinek. Estére belázasodtam. Harmadnapra a cicim durrant be, de kegyetlenül. Kőkemény volt és forró, úgy fejtek meg mindig a csecsemős nővérek. Ezt is inkább megúsztam volna, minden alkalommal potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. De aztán ránéztem Mironra, és újra jó lett minden.
A kórházba nem jöhetett be a kórterembe látogató, a babákat pedig nem vihettük ki, úgyhogy Apa 5 naposan láthatta először Miront. Szülés után kivitték egy röpke pillanatra, meg ugye fényképeztem a kórházban is bőven, de az mégis más, mint megfogni, magához ölelni.
Hárman voltunk egyébként egy szobában, és a babák is velünk voltak. Nagy szerencsém volt, mert olyan csajokat fogtam ki, hogy ha nekem kellett volna válogatni, akkor se tudtam volna jobbakat. Igazi tábori hangulat volt sokszor, tényleg együtt sírtunk és nevettünk.
Úgy nagyjából ezek jutnak eszembe 3 év távlatából, ha Miron születésére gondolok. Meg ez a pár sor, Mécs László verséből:
“Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot…”
(Teljes vers itt: http://agost.no-ip.org/irodalom/vers/mecs_kiralyfi.html)
A lányoké itt:
Születéstörténet I. – Martina
Születéstörténet II. – Minerva