Könyv, toll, tinta, ceruza, rontom-bontom…

Valami tévedés lehet igen, hiszen tegnap született. Na jó, nem tegnap, de nem régen, még mindenre pontosan emlékszem. Sóhajtottam is most gyorsan egyet jó mélyről… Hogy a csudába lehet ez?

Mincsikém holnap iskolába megy. Leírom, mert még magam se hiszem el.

Nagyon aggódom, féltem kis törékeny lelkét, nehogy valami csalódás érje már rögtön az elején. Senkit nem ismer az osztályban. Be tud illeszkedni vajon könnyen egy kész, összeszokott társaságba? Az osztály nagyobb része egy ovis csoportba járt, ismerik egymást. Kihívás lesz nekik az új kislány, vagy kiközösítik? Tele vagyok félelemmel, de persze kifelé csak pozitívan tudom…

Pakolunk, készülődünk, illetve már szinte minden rendben, számolom visszafelé az órákat.

Holnap évnyitó, aztán becsengetnek, és nincs megállás úgy 15 évig…

Végére egy idézet, amit szerintem holnap akaratlanul is mantrázni fogok:

“Megvallom, kicsit félek.

A székek, a padok oly nagyok.

És nincs itt az óvó néni és nagyon egyedül vagyok.”

(Deák Tóth Ágoston)

Három hét ovis történései

Ígértem, hogy még mesélek Miron első ovis napjairól. Egy csokorra való aranyos sztori már összegyűlt, leírom, hogy ne felejtődjön el.

Miron megkérdezte az óvó nénitől: “Szeretsz?” Óvó néni meglepődött a kérdéstől, mosolygott és bólogatott. Erre Miron: “Ne bólogass, mondd!”

Van egy kormánya, amit mindig, mindenhova viszünk magunkkal. Semmi különös, így néz ki:

Ha itthon zenét akar hallgatni, akkor az az első, hogy keresi a kormányát, mert miközben szól a zene, ő fogja és táncol vele. Na jó, a tánc az kicsit erős, körbe-körbe pörög, szédülésig. Persze oviba is visszük minden nap, ahogy a kutyusát is, ami alváshoz kell. (Meg ahogy néha a szappant is.)

Ma reggel odament hozzá egy kisfiú még az öltöző szekrényeknél és aranyosan megkérdezte tőle: “Megígéred, hogy máskor nem fogsz fejbe vágni a kormányoddal?” Miron csak nézett, nézett, és őszinte leszek: nem ígérte meg. Hozzáteszem,  biztos vagyok benne, hogy tudatosan. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez így nem valami jó, hogy üt-vág a kormánnyal, mert az eléggé tud fájni, de teljesen kikelve magából értésemre adta, hogy a kisfiú el akarta venni a kormányát.  Hmm, azt hiszem erről még fogunk beszélgetni.

Mint ahogy a vonatról is, ami az ovi udvarán van. Miron imádja, és azt gondolja, hogy az az övé. Csak az övé. Egy nagyobb vonatról beszélek, ami több részből áll, tehát jó néhány kisgyerek bele tud ülni. Mondjuk nem akkor, amikor Miron is ott van, mert akkor csak egyszemélyes. Mindenkit elzavar, kicsit is, nagyot is. Egyedül Mincsi ülhet bele a barátnőjével. Szegény Tibusnak – középsős kisfiú - is ez lett a veszte. Szeretett volna vonatozni egy kicsit, de Miron szerint ez még ötletnek is rossz volt, így nyakon vágta szegényt. Itthon aztán többen, többször próbáltuk neki elmagyarázni, hogy ez így annyira nem jó, és az a vonat Miron nem csak a tiéd! Erre azonban Miron részéről sokadikra is csak egyféle válasz érkezett: “DE!”

Óvó néni mesélte egyik nap nagyon nevetve, hogy képzeljem el, volt fodrásznál, és másnap, amikor jött dolgozni, Miron meglátta, megdöbbent, és két kézzel magyarázva kérdezte: “Hát te meg hogy nézel ki???!” Kitört belőlem is a nevetés,  majd a helyzeten javítva második reakcióként azt mondtam, hogy nagyon jól áll Zsuzsa néninek. Persze nem haragudott, sőt nagyokat nevetett az egészen. Én pedig büszke voltam, hogy végre egy pasi, még ha kicsi is, aki észreveszi, ha fodrásznál járt az ember.:)

Nagyon cuki egyébként, ahogy mondja hogy Zsuzsa néni. Valahogy így: Susa néni. :) Mázlija van, mert mindkét óvó nénijét így hívják, így nem kell annyi nevet észben tartania. Bár megdöbbentem, mert 3 hét ovi után, úgy fújja a gyerekek neveit vezetéknévvel együtt, hogy csak lesünk. Akármilyen Sófika például a legszebb kislány a csoportban. (Az ízlése még biztos csiszolódik.) Valamilyen Somblőr (Zsombor) pedig nagyon rossz fiú.

Mesélték az óvó nénik, hogy egyszer nagyon mérges lett valamiért Miron, és odament hozzájuk, majd ezt mondta: “Ezt a rossz gyereket azonnal vigyétek ki innen.” Nem tudom mi volt a kisfiú bűne, de Miront idegesítette. Mint az is, hogy egyik alkalommal nagy volt a zaj, és megkérdezte az óvó néniktől: “Ezt hogy lehet kibírni?”

Még nagyon az elején olyan álmos volt mindig, mire az ebédre került sor, hogy ő 2 perc után felállt az asztaltól és lefeküdt aludni. Valamelyik nap kérdeztem, hogy szokott-e enni ebédet. Azt mondta az óvó néni, hogy most már nagyon jó, mert már ott marad az asztalnál – ezek szerint eddig nem így volt  - és eszeget is. A végén pedig ügyesen kiviszi a tányérját és a kanalát.

Ha sorakozó van, állítólag az első helyre törekszik. Jót nevettem amikor mesélték, mert Mincsikénél pont azt szoktam meg, hogy mindenkit maga elé engedve az utolsó sorban áll. Miron más, nagyon más.

Most már talán túl vagyunk a nehezén, és remélem nem kiabálom el, de úgy érzem szívesen megy oviba. Első nap után megkaptam a szemrehányást: “Miért hagytál itt???” Majd mondott olyat is, hogy: “Sírdogálok az oviban.” Napról napra azonban egyre jobb a helyzet. Az utóbbi reggeleken például már alig bírta kivárni, hogy levetkőztessem, türelmetlenkedett, majd úgy rohant a csoportszobába, hogy szinte elbúcsúzni se tudtunk. Nagyon imádom, hogy van egy ilyen okos nagyfiam, de azért néha még hiányzik a kisbabám. :)

Szappan

avagy fontos dolgok Miron életében (3. rész)

Szerintetek mi ez a képen? Az oké, hogy szappan, de tudjátok milyen? Elárulom: böbös szappan!

És ez(ek)? Kééét böbös szappan. De az egyik nem jó. Az egyik nem igazi böbös.

Miron szereti a Youtube-on hallgatni az ABC-s dalokat. És itt most konkrétan erre gondolok:

Amikor a boltban meglátta a szappant, ragaszkodott hozzá, hogy neki ilyen kell, ilyen böbös. A régi fajta nem jó, azon más a “bö” és az illata sem finom. Azóta, ha boltba megyünk, neki mindig kell böbös szappan. Mindig ki is bontja már a boltban, és szagolgatja. Örülnek nekünk a pénztárnál. Eddig más szappan is jó volt neki, imádja szagolgatni, rakosgatni őket, építeni belőlük ezt-azt. Nem én erősítettem benne ezt a vonalat, azt remélem elhiszitek.

A múltkor mentünk valahova autóval, elmentünk egy Tesco mellett és közölte a tábla láttán, hogy oda van írva, hogy Tesco. Hát ilyet is tud. Tényleg olyan a kis agyuk, mint a szivacs…

Az M2-t szoktuk nézni, ha rajzfilmezünk. A 4-est kell megnyomni, ha oda akarunk kapcsolni. Ebből az következik, hogy ha a 4-es számot meglátja valahol, egyből mondja, hogy “emkettő”.:)

Na de kanyarodjunk vissza a címhez. Szappan. Böbös szappan. Nagyon fontos Miron életében. Annyira, hogy egyik nap úgy ment oviba, hogy vitte a szokásos anya szagú kutyáját – nem kombinálni, majd elmesélem ezt is – a kormányát, ami nélkül nem megyünk egy lépést se, és egy böbös szappant. Ma reggel pedig, mire észrevettem, mindkét zsebében volt 1-1 szappan. Sikerült lebeszélnem róla, hogy elvigye, de csakis tisztességtelen eszközökkel. (Ha elviszed az oviba, akkor nem fog beleférni a zsebedbe a Kinder tojás, amit csak akkor veszek Neked, ha ezeket itthon hagyod…)

Segítség, nem maradt itthon gyerek!

Nem életem legütősebb címadása, de ezt mantrázom napok óta – persze nem tudatosan. Figyelem, a mondat jelentése nem azonos a “gyermekfelügyeletet vállalokkal” - eszetekbe ne jusson - csupán tényleg arról van szó, hogy nem maradt itthon gyerek és most nyafogni, panaszkodni fogok, sajnáltatom magam, sőt talán még csúnyán is beszélek, mi történhet…

Tudom, ez az élet rendje. Más is végigcsinálta. Szüksége van a gyerektársaságra. Nekem meg jót fog tenni, hogy felnőttek között lehetek. Nagyon jól tudom ezeket, de akkor is baromi rossz most még.

A legkisebbem 3 éves lett, és ovis. Reggel korán ébresztem, felöltöztetem, hogy aztán ott hagyhassam idegen helyen, sok kis idegen gyerek között idegen felnőttekre, akiknek ő is idegen. Már kétszer végigcsináltam, azt gondoltam, hogy rutinból menni fog. Hát rohadtul nem.

Még soha nem volt nélkülem pár óránál tovább. Még soha nem voltam nélküle pár óránál tovább. És itt kibújt a szög a zsákból, de vállalom: bizony magamat is sajnálom, mert azon túl, hogy aggódom, féltem, piszkosul hiányzik is. Rossz nekem, ha nincs velem na. Szegény én. A büdös mindenit!

Amikor utoljára az ovira gondoltam, “ó, még messze van” – volt. Hmm… Aztán néhány dolog megváltozott, és hirtelen azon vettem észre magam, hogy benti cipőt és ovis ágyneműt keresek a neten.

Az első ovis nap? Az vasárnap kezdődött. Egész nap csak puszilgattam, ölelgettem, meg persze sóhajtoztam, miközben vasaltam és  készítettem a vinnivalót. Ha ránéztem, könnybe lábadt a szemem, máshogy nem ment. Este gyorsan elaludtam, aztán úgy 1,5 óra múlva fel is ébredtem, és onnantól kezdve ment az agyalás. Majd közel a reggelhez sikerült végre elaludnom, és persze úgy ébredtem, mint akit fejbe vertek.

Lényeg, a lényeg, felöltöztünk, és elmentünk az oviba. Apa is velünk jött, ő is látni szerette volna hogy mennek a dolgok, és hát egy kis erősítés jól is jött. Bementünk, ügyesen megkereste a saját kis fakkját, amit a “halakka” jelnél talált és “beköltöztünk”. Miután átöltöztettem, elbúcsúztunk, majd a következő pillanatban arra eszméltem, hogy Mincsikével kézenfogva bementek a csoportszobába. Én egy kicsit kapkodtam levegő után, majd pánikszerűen becsuktam utánuk az ajtót, hogy nehogy meggondolják magukat vagy csak hátranézzenek és meglássák, hogy hiába törekedtem rá, egyáltalán nem sikerült, sírok. Szótlanul baktattunk az autóhoz. Vettünk reggelit, majd ugyanúgy szótlanul haza. Még csak fél 9 volt, de már túl voltam a reggelin, nagyjából rend is volt és egyfolytában a telefonomat néztem. Vagy a pontos időt, vagy azt, hogy nem volt-e nem fogadott hívásom az oviból. Apával kerülgettük egymást, és versenyt sóhajtoztunk. Ő se tudott a munkájára koncentrálni, és én is csak totyorogtam. Gyönyörű napsütéses idő volt, de nekem nem volt kit elvinni sétálni. Óvó néni felhívott még reggel, hogy legyek egészen nyugodt, minden rendben van. Miron egyfolytában beszél, ők meg kiterülnek tőle, olyan vicces… (Ajajj, akarom én tudni, hogy miket beszél ez a gyerek?)

Elmesélte például, hogy mondta az óvó néni a gyerekeknek, hogy most mindenki pakolja el a játékokat. Erre Miron odament néhány kisgyerekhez, akik játszottak tovább, és erősen gesztikulálva mondta: “Nem hallottátok? El kell pakolni!” Mindez kb. fél órával az oviba érkezése után… Nem rossz, nem rossz, sőt egészen bíztató, de azért még nem bontottunk pezsgőt.

Fél 12-kor már nagyon mehetnékem volt. Mincsiért ilyenkor szoktam indulni, mert ő csak délig volt oviban. Eddig… Ha dolgozni fogok, nem tudok majd délre értük menni, így Mironnak meg kell szoknia, hogy ott alszik. Ebből pedig az következik, hogy sajnos Mincsikének is. Azt óvó nénik azt tanácsolták, hogy egyből mélyvíz, hosszú távon jobb és könnyebb így a gyerekeknek. Tehát délben nem mentem sehova. Helyette eltűnődtem, hogy a “mégmielőttvisszamegyekdolgoznimegkellcsinálnom” listámról melyik dologgal kezdjem. Hosszú ám, sajnos csak a fele lesz kihúzva szerintem. És az se ezen az első napon…  Az első napon nem ment semmi. (Csak a hasam az idegeskedéstől, de ebbe most nem megyek bele ne aggódjatok.)

Hogy a csudába lehet egyébként, hogy ilyen hosszú egy délelőtt? Mindig ilyen hosszú? Borzasztó ez a csend, és hogy nem szalad elém senki, ha hazajövök.  Gigi barátnőm azt tanácsolta, hogy máshogy fogjam fel. Örüljek neki, hogy kicsit utolérem magam, élvezzem ki a nyugodt napokat, és gondoljak arra, hogy milyen jó nekem, mert mehetek egyedül vécére, és nézhetek 3D-ben pornót. Igen, és ha jobban belegondolok,  szexelhetek akár a nappali közepén is, végigmondhatok több mondatot anélkül, hogy bárki  közbeszólna, sőt telefonálhatok is, mert a telefonom újra csak az enyém, nem játszik rajta egy gyerek sem, és végre azt is hallom, hogy a vonal végén mit mondanak. Olyan zenét hallgatok, amilyet csak akarok, és ha valamit elkezdek, azt be is tudom fejezni anélkül, hogy félbe kéne szakítanom, mert valakinek esedékes egy seggtörlés. A lista gazdagon folytatható és jól is hangzik, de ilyen áron?

Már látom, hogy egy bejegyzésbe sok lesz, amit terveztem, úgyhogy jöjjenek a zárógondolatok. 3-ra mentünk a gyerekekért. Én már két utcával előrébb kikötöttem a biztonsági övemet, mert úgy éreztem, ha megáll az autó így gyorsabban ki tudok szállni. Futólépésben tettem meg az utat az oviig. Mögöttem Apa és Martina. Viccesek lehettünk. Miron akkor ébredt, óvó néni kezében volt.  Még kicsit kábán, de minden a legnagyobb rendben. Egyszer sírt napközben, mert “Sófi” megszorította az ujját, de úgy gondolom ez belefér. Néha Mincsike átment hozzá a nagycsoportból, de Miron nem nagyon foglalkozott vele, állítólag szépen eljátszott. Úgy kb. ennyi Miron első ovis napjáról. Lesz folytatás ám, hamarosan írom!

Mai cukiság Mirontól

MARTINA: – Miron megegyelek?
MIRON: – Hogy jut eszedbe egy csillagharcost megenni???  … Hát hogy képzeled???

A három kérdőjellel a hangsúlyt próbáltam érzékeltetni, melyhez társult a kikerekedett szem, és a ledöbbent, meglepődött arc.

Nem ilyen. Ezt csak a beteg nózi miatt mutatom. Mincsikém is náthás, mindenki náthás. A kötőhártya gyulladáson úgy néz ki már túl vagyunk… Úgyhogy kis csillagharcosom a héten nem megy oviba.  Mert már ovis egyébként, nem tudtátok?

Születéstörténet III. – Miron

Kiskirályfi megszületett

Három évig halogattam a megírását. Hagytam az időt dolgozni, hadd szépítsen rajta valamennyit. Jól végezte dolgát…

Éjjel 2-kor kezdődött. Arra ébredtem, hogy fáj a hasam. Nem jó arra ébredni, hogy az embernek fáj a hasa. Pláne nem a 9. hónapban, mert ez akkor egészen más jelentéssel bír, mint egyébként. Azt gondoltam még előző nap, hogy fel vagyok készülve és minden pillanatban erre vágyom. De egy frászt. Akkor, abban a pillanatban minden másra vágytam, csak nem erre. Nem akartam szülni, aludni akartam! Ha-ha-ha, nem kívánságműsor ez – jelezte egy belső hang, így inkább felkeltem. Jó, akkor szülünk, nincs mese. Aludni majd alszom később. Jóval később. Kiosontam a szobából, még egy pillantást vetve a 3,5 évesemre, aki csak úgy tud elaludni éjszakánként, hogy a hajamat tekergetni. A szívem kis híján megszakadt. Sóhajtottam egyet jó mélyről, majd odasúgtam Martinának, hogy a jó hír az, hogy nem kell mennie ma suliba, meg hogy vigyázzon magára és Mincsire. Nem hallotta, aludt tovább. Még korai felébresztenem, majd ha indulunk.

Az unalmas részletekért előre bocsánatot kérek, de sehol nincs dokumentálva a harmadik szülésem, se babanaplóban, se sehol, úgyhogy most itt lesz.

Viszonylag rendszeres 5 perces fájásokat mértem, melyek rövidesen 3 percesre sűrűsödtek. Teljesen elviselhető volt, csak kellemetlen. Közben távozott a nyákdugó és olykor a magzatvíz is szivárgott. Nem tudom hányat kéne még szülnöm ahhoz hogy pontosan tudjam mikor kell elindulni. (Nem tudom, de nem is fogom megtudni és ezennel ezt  írásba is adom!) Apát riasztottam, mert rossz volt egyedül ébren azzal a tudattal, hogy most pár napig távol leszek és ami rám vár, az bizony nem egy sétameccs. Kb. 3 perc alatt induláskész állapotba került és nézett rám kérdőn, hogy mi a bánat van nem megyünk? Nem, még nem, egészen megszoktam ezt az érzést, bírom még. Próbált hatni rám, hogy induljunk, de meggyőztem, hogy nem érkezési sorrendben szülünk, és jobb nekem még egy kicsit itthon.

Néha ledőltem a kanapéra, néha géphez ültem, hogy képben legyek fészbukilag, de igazából nem volt türelmem semmihez.  A szülésznőm nappalos volt, éjjel nem akartam zavarni, elvégre ő is anyuka. Na meg hát legyen csak kipihent reggelre. Szükségem van a nagy türelmére, empátiájára, kedvességére figyelmességére - fáradtan aligha remélhetek bármi jót is.  Vártam a reggelt, hogy felhívhassam, de az idő megállni látszott. Teleírtam 3 noteszlapot a fájásaim időpontjával, mert azt mondták így csináljam, és így csináltam a múltkor is. Aztán rájöttem, hogy semmi szükség nem volt rá múltkor sem, úgyhogy abbahagytam, micsoda marhaság!

Nagy sokára reggel lett, hívtam a szülésznőm. Ő egyébként nagyon profi, nagyon megszerettem, róla tényleg csak jót. Azt kérte, hogy délig azért menjek be a kórházba, mert addig még biztos bent van az orvosom, neki látnia kéne. Aztán mondott mást is. Úgy kezdte, hogy “Kriszti nyugi, ne idegeskedj, de…” Mielőtt folytatta volna, a rendelkezésemre álló fél másodpercben tucatnyi alternatív befejezés pattant ki a fejemből. Olyanok, mint:
- de nem tudok veled ott lenni a szülésnél,
- de a doki mégse tud ma bejönni, az ügyeletesnél kell szülni
- de teltház van és csak a neurológián lesz ágyad, stb. Mert ugye ilyen mondatkezdés után nem szokott jó következni. Az én rossz végem ez lett:

Bár váratlanul ért és és a vérnyomásom azonnal aggodalomra adott okot, kicsit rámtört a déja vu. Eddig kétszer voltam úgy kórházban, hogy ugyanez volt a szitu. (Látod Apa, milyen jól kitaláltunk mindent, hogy ezt miért nem kalkuláltuk bele…) Most megfogadnám, hogy ha nem fogadtam volna meg, hogy soha többet, hogy legközelebb csak nyáron szülök.  Látogatási tilalom… Hirtelen túl sok rosszat jelentett nekem. A legrosszabb, hogy magamra maradtam, Apa nem lehet ott velem a szülésnél. A fia születésénél. Mindkét lánynál ott volt. Még most is olyan ideges leszek, ha ez eszembe jut. Utólag megtudtam, hogy ha Apa ÁNTSZ igazolással bizonyítani tudja, hogy kapott influenza elleni védőoltást, akkor bejöhetett volna. Persze nem kapott, de ha ezt tudjuk, bevállalja, beadatta volna az oltást. Ha tudjuk… De nem mondta senki. Se a fogadott orvosom, se a fogadott szülésznőm. A szülésznőm egyébként szegény tiszta beteg volt, folyamatosan maszk volt rajta. Azért érdekes, nem? Apának semmi baja nem volt. Illetve hülyeséget beszélek, dehogynem. Szerintem egy kanál vízben meg tudta volna fojtani ott az egész társaságot, amiért a folyósóra kényszerült és nem lehetett ott, amikor a fia megszületik. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Elindultunk a kórházba. Az úton hol síri csendben voltunk, hol ilyenekkel bombáztam Apát: “mire legközelebb látom az Opel szalont, már velem lesz a kisfiam”, vagy “egy hét múlva ilyenkor már otthon alszunk és de jó lesz”… Persze a fájások jöttek papírforma szerint, és én ekkor már eléggé féltem. Odaértünk. Be az épületbe, fel a negyedikre. (“Mire lefelé jövök ezzel a lifttel… stb-stb…”) Az osztályon közölték, hogy búcsúzzunk el oda már csak én mehetek be.

Szerettem volna csak úgy lazán azt mondani, hogy nyugi, minden rendben lesz, várj csak itt én bemegyek és gyorsan megszülök. Nem tudtam. Szégyen, nem szégyen, én úgy bőgtem, mint a zálogos tehén. Nem erről volt szó, nem ezt beszéltük meg, nem erre készültem, nem ezt akarom! Persze ez ott a kutyát nem érdekelte. Ha biztosan tudtam volna, hogy nem szülök 1-2 órán belül, otthagytam volna az egészet a csudába és felmentem volna Pestre, ahol Mincsike is született. Eredetileg ez volt a terv, de azt mondták a harmadik gyerek gyorsan jön, tél volt, nem mertem bevállalni, hátha nem érünk oda. Életem egyik legrosszabb döntése volt és persze megint Apának lett igaza…

Na szóval, bementem, átöltöztem… (“Amikor újra belebújok a cipőmbe, már minden jó lesz…”) A következő csalódás akkor ért, amikor rám kötötték az nst-t és az én erősnek hitt fájásomat a műszer igen alacsony értékűre degradálta. Nem akartam hinni a szememnek, ez csak ennyi és mégis így fáj? A csudába, mi lesz így? Gondoltam megkérdezem, hogy mekkora az esélye, hogy hülyeséget mutat ez a kütyü, mert mást nem tudok elképzelni, de megjött az orvosom és húzta a gumikesztyűt. Újabb csalódás, mert nem hívta össze pánikszerűen a fél osztályt, hogy itt azonnal szülünk. Nem. Helyette megkérdezte, hogy “miért jött be ilyen sietősen, otthon nem lett volna jobb még egy kicsit?” (Kuss!) Két ujjnyira vagyunk… Jeleztem, hogy a magzatvíz az csordogál olykor, gondoltam ezzel kéne valamit kezdeni, ezért nem volt maradásom. Meg hát fáj is, bár a műszer szerint csak kicsit, de az csak egy gép, én meg érző ember vagyok. Doki legyint, ez ennél még sokkal jobban is fog fájni. Köszi. Beöntés. Muszáj? Muszáj! Burokrepesztés, majd irány a szülőszoba. Kapcsolatom Apával szigorúan telefonos és ez még nyűgösebbé tett. Őt már a szülészet folyosójáról is elküldték, csak a bejárat melletti büféig mehetett. Megérkezett a barátnőm is, együtt várták a híreket lent a földszinten. Én a negyediken. Néha persze  felmerészkedtek, és olykor szerencséjük is volt, mert egy darabig nem szúrtak szemet senkinek. A szülőszoba valami rémálom volt. Minden részletében gondosan figyeltek rá, hogy mellőzzék az olyat, amitől kicsit jobb lenne a közérzete a vajúdó nőnek. A fájásaim egyre erősebbek voltak, dolgozott a fájáserősítő. Kimondhatatlan nevű homeós bogyókat szopogattam és kerestem a biztos pontot, amibe kapaszkodhatok. Na az amúgy nem volt. A fal erre nem volt alkalmas, mert tele volt konnektorral, kapcsolóval, kábellel, egyik oldal nst, másik oxitocin – mindkettőre vigyázni, hogy le ne verjem, ki ne rántsam, bele ne gabalyodjak… Valahol mögöttem középen az ágy, ami meg elgurult, ha egy kicsit jobban nekiveselkedtem…

Az nst az ugye úgy néz ki, hogy van egy gumipánt, amivel a hasra van erősítve az érzékelő. Nézi az összehúzódásokat, és a baba szívhangját. Sípol, ha a szívhang gyengül. Sípol akkor is, ha elmozdul, mert ugye akkor is gyengébben érzekeli a szívhangot. Én mást se hallottam, csak sípolást. Eleinte kiabáltam a szülésznőmnek, aki jött és megigazította. Később már igazítottam magamnak. Olykor meg hagytam, hadd sípoljon, egyre kevésbé zavart. Na de mi van, ha tényleg gyengül a szívhang??

Az első vizsgálat után megkérdeztem az orvosom, hogy szerinte mikorra lesz baba. Azt mondta, hogy sötétedésre túl leszünk rajta. Azonnal körbetelefonáltam mindenkit, aki számít, hogy mikor sötétedik. Fél 5… Dél körül jártunk, így ez nem számított jó hírnek.

Egyébként szinte mindig egyedül voltam. Több szülés is volt aznap, és a szülésznőmnek ugyanúgy el kellett látnia a többi feladatát is, nem tudott csak velem foglalkozni. Néha bejött, akkor mindig kicsit megnyugodtam, kevésbé féltem. Egyik alkalommal odagurított egy nagy labdát, hogy ez milyen jó lesz nekem. A labda szóra nekem már összeugrik a gyomrom, valahogy sosem voltunk jóban tesiórákon sem. Most viszont erre a célra igazán bevált. Csak felállni nem tudtam róla. A görcsöl-gurul-sípol együtt több volt, mint amivel meg tudtam birkózni, így begurítottam a sarokba.

A 2011. január 31. nem csak azért volt fontos dátum, mert ekkor született meg a kisfiam. A magánnyugdíj-pénztári tagoknak ez volt a végső határidő, hogy eldöntsék, hogy visszatérnek az állami rendszerbe, vagy sem. Az én orvosom sajnos az utolsó percre hagyta ezt a döntést. 16 óráig lehetett elintézni, személyesen.
De előtte még megvizsgált, megint elmondta, hogy kár volt  ilyen korán jönni, meg azt is mondta, hogy nem is úgy nézek ki, mint akinek annyira fáj. A méhszáj nem sokat változott az utolsó vizsgálat óta. Mondta, hogy neki most el kell mennie, de ha  visszajön, akkor újra megvizsgál, és azzal majd egy kicsit rásegít, hogy gyorsítsunk. Vannak élethelyzetek, amikor az ember nem szívesen vitatkozik. Szerintem a szülés határozottan ide tartozik. Csinálja, ha így hamarabb végzünk.

Elment, én pedig néhány percre rá úgy éreztem, hogy itt az idő, az én kisfiam most azonnal ki akar jönni onnan. Persze megint egyedül voltam, sehol senki. Kiabálok a szülésznőmnek, de nem jön. Sokadikra benyit az orvos telefonnal a fülén és a fejével biccent, hogy mi a szart akarok. Mondtam szülni fogok és szerintem most azonnal. “Na szia most le kell tennem. Az nem valószínű, hiszen most vizsgálta meg a doktor úr és azt mondta még van idő bőven.” Hát nincs. Vagy tévedett, vagy változott a helyzet. Csak gondoltam szólok, de ha lehet csináljunk már valamit, mert nyomnom kell. Ne, ne nyomjon, azt nem szabad! Feküdjön fel oda. Oda? Kizárt. Nem tudok. De tudtam. Tegye szét, lazítson és ne nyomjon. Hirtelen megtelt a szoba és sokkal világosabb lett, mint az előbb. Ismerős arcot kerestem, de hiába, nem volt. Átlagéletkor 25 év és csak reméltem, hogy legalább a szülésszámban ők vezetnek nem én. Na végre, megjött az szülésznőm, csodálkozva átvette az irányítást én pedig megnyugodtam kicsit. Mondjuk 10-es skálán kettesnyire.

Nem ragozom, megszületett Miron. A legrosszabb, legfájdalmasabb szülésem után újra az ismerős, de nem megszokható eufória. Szavakkal nem leírható érzés, amikor a csöpp gyermekkel együtt szeretnéd az egész világot átölelni, és hirtelen minden gyönyörű, mindenki jó, nincs gond, nincs, mert  már minden rendben van. Olyan nagyon rendben, ahogy ritkán van egy életben. 1-2 percig volt csak nálam Miron, igazából meg se tudtam nézegetni akkor. Vastagon magzatmázas volt a fejecskéje, és nagyon puha az egész kis csomagocska, ennyire emlékszem. Aztán megjött az orvosom. Sokan voltak a nyugdíjbiztosítónál. De vállalta, hogy lefotózza Miront.

Ez pedig akkor készült, amikor először kihozták a szobába, és úgy igazán megnézegethettem.

Hoppá, valami nem stimmel… Voltam olyan hülye, hogy csak a Miron nevet diktáltam be, vagy annyira el voltak foglalva azzal, hogy hogy kell leírni, betűzzem, hogy ők felejtették utána írni a Mihályt is? Odacsoszogtam,  elintéztem.

A születés után voltak még olyan történések, melyeket kihagytam volna, mint pl. a lepény nem jött ki egészben, néhány darabja bent maradt. Kaparás. Nagyon rossz volt, nem kívánom senkinek. Estére belázasodtam. Harmadnapra a cicim durrant be, de kegyetlenül. Kőkemény volt és forró, úgy fejtek meg mindig a csecsemős nővérek. Ezt is inkább megúsztam volna, minden alkalommal potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. De aztán ránéztem Mironra, és újra jó lett minden.

A kórházba nem jöhetett be a kórterembe látogató, a babákat pedig nem vihettük ki, úgyhogy Apa 5 naposan láthatta először Miront. Szülés után kivitték egy röpke pillanatra, meg ugye fényképeztem a kórházban is bőven, de az mégis más, mint megfogni, magához ölelni.

Hárman voltunk egyébként egy szobában, és a babák is velünk voltak. Nagy szerencsém volt, mert olyan csajokat fogtam ki, hogy ha nekem kellett volna válogatni, akkor se tudtam volna jobbakat. Igazi tábori hangulat volt sokszor, tényleg együtt sírtunk és nevettünk.

Úgy nagyjából ezek jutnak eszembe 3 év távlatából, ha Miron születésére gondolok. Meg ez a pár sor, Mécs László verséből:

“Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

messiás-mutató különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,

de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,

mintha babusgatná a szép napkorongot…”

(Teljes vers itt: http://agost.no-ip.org/irodalom/vers/mecs_kiralyfi.html)

A lányoké itt:
Születéstörténet I. – Martina
Születéstörténet II. – Minerva
 

Hülye egy nap…

Valójában ez egy igen régi poszt, csak valamiért megtartottam piszkozatnak. Na jó, tudom az okát:  elég sekélyesnek éreztem. Most így előásva, kb. 1,5 év távlatából is az, de ha már megírtam, csak nem dobom ki… Kezdem.

Miron ma letépte Mária fejet. Nem viccelek ám. Mondjuk amúgy is hülye egy nap volt a mai. Vagy inkább sok hülye jutott erre a napra. Valahogy úgy kezdődött, hogy reggel minden lassabban ment a szokásosnál, pedig kapkodtam is. Amivel persze csak azt értem el, hogy magasabb lett a hibaszázalékom. Az oviban holtverseny alakult ki, sikerült egyszerre érkeznünk az összes fakkszomszédunkkal. Nem baj, megoldjuk, nem sietünk sehova. A gond akkor kezdődött, amikor kiderült számomra, hogy más sem. Sőt, más jobban nem, mint én...

Egyáltalán nem zavar, hogy ott ül az anyuka Mincsi helyén, és közben egy másikkal beszélget, én meg nem férek a seggétől a gyerekem cipőjéhez. Nem zavar, nyugi, 2 percen nem múlik semmi… Na jó, 5 percen se… 10… 10 az már nem esik jól. Nem, mert nem szívesen várok kabátban állva ennyit - bár én hibám, hogy melegem van, miért nem húztam le a cipzárt.

Amikor a csoportszoba ajtajához értünk, még mindig ott volt az az anyuka aki már akkor is ott volt, amikor beértünk az oviba. Mondjuk ő mindig ott van. Én csak torlasznak hívom mert jelentősen lassítja a bemenő forgalmat. (Olykor jelzőket is társítok hozzá, de erre most nem kéne kitérnem szerintem.) Hermetikusan elzárja testével a belső világot, aztán onnan se ki se be... Az agyamra megy! Nem hiszem el hogy az óvó néniknek nem. Ezúttal is vártam kicsit, újra elköszöntem legalább Mincsitől... (Ez az, csak pozitívan!) Na még egy puszi! Majd felolvastam neki a mai menüt... Aztán a holnapit... Elkértem kb. a nyolcadik búcsú puszimat majd elkezdtem tolakodni, mint amikor a körhintán vége a menetnek és csak egy helikopter van. Győzelem, Mincsikét sikerült betolnom egy keskeny résen, de még majdnem én éreztem kellemetlenül magam. Már egyszer átszerveztem a reggelünket, hogy torlasz nélkül induljanak, erre tessék, ma korábban jött. Kifelé is belebotlottam kettőbe a hasonló fajtából. Ajtón meg kifértem, 

aztán se jobbra se balra. Totyorgok, mint a tojógalamb, majd kétszer azt mondom khmm, de végül csak a légyszihaddmenjekki használt második nekifutásra. Közben akaratlanul részese lettem egy beszélgetésnek, amit a téma súlyára való tekintettel szó szerint idézek:
- Olyan a csatja mint a felsője?
- Igen.
- Hogy is hívják...
- Pinkipáj!
- Pinkipáj igen.
- Most kapta meg névnapjára nagyban. Csak a felsővel voltam bajban.
- Miért?
- A sárgához olyan kevés szín illik.
- Mondjuk fehér.
- Igen, de az összes fehéret kimostam.

Hogy erre mit reagált az anyuka már nem hallottam, mert fejvesztve menekültem a helyszínről. Ez a kettő is mindig ott van az oviban egyébként, Akkor is ha 10 perccel előbb érkezünk és akkor is, ha később, mint ma is - felesleges minden trükközés, tapasztalatból mondom.

Egy gyors kérdés mielőtt tovább mennek: Ti kinek szoktatok köszönni az oviban? Mindenkinek? Vagy csak az ismerősnek? És ki számít annak? Ovi ajtótól a kapuig 48 lépés. (sacc/kb) Ezen a szakaszon mindig jönnek szembe. Számomra valahogy tök természetes, hogy köszönök, hiszen ha névről nem is ismerek mindenkit 1 éve (azóta mar 2,5) szinte naponta találkozunk. Mivel az arcmemóriám pocsék nem minden esetben emlékszem, hogy ki szokott köszönni, ki nem, inkább köszönök mindenkinek. De szerintem holnap már nem, mert ma is megszívtam és csak egy bamba arckifejezés volt a válasz. Pocsék érzés. Biztos én vagyok a csodabogár. Mi a szarnak köszöngetek ha nem is ismerem?

Még csak 1,5 órája voltam ébren de már a fél világból elegem volt. Csoda, hogy ezek után, amikor mentem az autóhoz, kinyitottam a hátsó ajtót és majdnem beültem? (Igen Martina ez így volt vizualizáld nyugodtan és mit bánom én, ha nevetsz, csak nem beszólni, mert nyakon váglak.) Szerencsére vág az agyam mint a borotva és időben beugrott, hogy nekem biza most vezetnem kell, sofőrre még nem telik.

Ovi után bolt, majd rohantam haza. (Csak, hogy kerekebb legyen a történet, az ovi mellett mentem el újra és torlasznak még mindig ott volt az autója. Szegény óvó nénik.) Hazafelé majdnem nekem jött egy talicska. Egy Trabant csomagtartójából lógott ki oldalirányba több, mint pofátlanul. A sofőr meg a bánat tudja mit került ki éppen -  vagy csak a márka bizonytalan úttartása volt az oka nem tudom - mindenesetre a nem sokon múlott, hogy a talicska nyele végigszántsa az autó oldalát. Ez így utólag már majdnem vicces is.

Mindjárt rátérek Máriára, csak előtte meg egy szösszenet. Városközpont főút, jelzőlámpa. Persze, hogy megálltam. Egészen addig, míg Martina meg nem szólalt: ez most így elég gáz, mert a lámpa totál zöld. Miért is állunk? Segítség én is hülyülök! De ez mar délután volt úgyhogy ne csodálkozzatok.

Mária fejével meg az történt, hogy leharapta. Úgy vettem észre, hogy valami volt a szájában. Félve benyúlok és egy papírkát veszek ki. Ejnye-bejnye. A kuka felé észreveszem, h ez nem csak egy sima papirka ez egy csajszinak feje. Biztos a hepimiles dobozból az öltöztethető barbi - gondoltam elsőre. Nem néztem meg jobban, csak akkor vált gyanússá a dolog amikor pár perc múlva a következő falatot is kipiszkáltam. Nem trendi ruha látványa fogadott rózsaszín B betűvel, ahogy kiegyengettem a formájában és állagában azóta kissé átalakult papírt, hanem egy jászoldarab. Klassz. A mesekönyvnek annyi. Martina kapta, két gyereket kibírt, a harmadikat már nem. Miront nem. Mondjuk Miront sokszor én is nehezen bírom ki. De olyan cuki!!!

 

BÚÉK!

Boldog Új Évet Nektek! Viszlát 2013, üdv 2014! Az évértékelés részemről most elmarad, akárcsak az ilyenkor divatos fogadalmak, fogadkozások. Annyi talán, hogy most tényleg megpróbálok törekedni rá, hogy messze elkerüljem az energiavámpírokat, akik lehúznak lelkileg. Na meg még annyi, hogy NEM fogok jópofát vágni minden marhasághoz csak azért, mert az illem úgy diktálja.

Nem volt túl jó év a 2013-as, úgyhogy ne is beszéljünk róla. 2014 első napja viszont úgy indult, hogy ha tényleg ennek megfelelően alakulnak a továbbiak, azzal kiegyezek. Szigorúan betartva az előírásokat nem takarítottam, nem ettünk baromfit, se halat, nem vittem ki semmit a házból, nem veszekedtünk, az első vendég férfi volt, csak kellemes dolgokkal foglalkoztunk, jókat ettünk, filmeztünk, játszottunk, beszélgettünk, úgyhogy elvileg baj nem lehet!

Ovi Mironnak, suli Mincsinek, szalagavató Martinának, nekünk meg munka… Változás az lesz bőven. Hát úgy nagyvonalakban kb. ezt látom most… akkor kezdjük!

Cumik és az orrszipi

avagy fontos dolgok Miron életében (2. rész)

Kezdeném a cumikkal. (A többes szám nem véletlen.)
Mindannyian tudjuk, hogy egy cumiról nem könnyű leszoktatni a kicsikét. Na és több cumiról? Mármint nem úgy, hogy van 4-5 cumi, amit felváltva szopogat, mikor melyiket adjuk oda neki, nem, ő nem kispályás. Igaz, hogy a szájában egyidejűleg 1 van, de mindkét kezében még legalább 1-1, és a közvetlen környezetében is tuti még 2. Az alvás mindig ilyen. Minimum 3 cumis, de az 5 az még jobb. Nem gyömöszrongyi, nem szöszmöszkendő, nem pelus csomóval, és nem is a HAJAM, mint ahogy Mincsike csinálta*, hanem minél több cumi. Na erről hogy fogom leszoktatni?

A másik, ami fontos, és írnom kell róla, az orrszipi. Bár nem is tudom, hogy leírjam-e, úgyse hiszitek el.
Miron még nem tud orrot fújni. Próbálkozunk, de még nem megy, még csak a szájával trombitál. Amikor úgy érzi, hogy szükséges, rohan a fürdőszobába az orrszipiért (én persze a nyomában), bedugja a porszívóba, majd fogja és kiszipizi az orrát. A kétkedőknek jövök egy videóval!

Egyébként minden másban is nagyon jellemző rá, hogy önálló. Sokkal önállóbb, mint a lányok voltak. Öltözik-vetkőzik egyedül, ez utóbbit sajnos napjában többször, mint gondolnátok és többször, mint szeretném. (Persze pasi, miből lesz a cserebogár ugye…)
Ha valamit csinál, és azt mondom neki, hogy “majd én segítek”, akkor kijavít: “NEM. Én segítek.” És ide még kívánkozna több példa is, de majd egy másik bejegyzésben.

*Összegyűjtöttem ide néhány “hajtekergetős” posztot annak, aki esetleg nem olvasta/nézte még.

Vasalás helyett
Az első ovis élmény
A hajtekerő bajnok
Hajtekerés, már megint
Már nem tekergeti és képzeljétek el, hiányzik!

Találós kérdés

“Enyém a kerek, Martináé a lapos. Tiéd a legnagyobb.”

Mondta Mincsike… Vajon mire gondolhatott, ha nem a hasunkra?

Annyit segítek, hogy éppen tökfaragás előtt álltunk, és a tököket formájuk alapján osztotta szét közöttünk, mert hasonlóságot vélt felfedezni. Na?