Oviról – itt tartunk most…

Már múlt hét pénteken éreztem, hogy nehezebben megy be reggel a csoportszobába Mincsike, mint korábban, de ráfogtam arra, hogy fáradt, péntek van, stb… Azóta viszont sajnos csak rosszabb a helyzet, és egyre rosszabb.

Hétfőn már az ébredés is nehéz volt, bár akkor még nem gondoltam, hogy keddre ez súlyosbodhat.
A csoportszoba ajtóban a szokásos fék… Lecövekelt a lába, és nem volt hajlandó megmozdulni. Én toltam, az óvónéni húzta… Nagy nehezen átlépte a küszöböt, aztán hogy mit csinált utána, azt nem tudom, és azt sem, hogy elköszöntem-e az óvónénitől, vagy csak kirohantam…

Kedden az ébredés még nehezebb volt, pedig este 8-kor Mincsikém már aludt.
A csoportszoba ajtóban megállt, rámnézett, és könyörgött, a szemével, hogy neki oda ne kelljen már bemenni… Ölelés, puszi, nyugtatgatás, hogy ebéd után itt leszek, és hú, de milyen jó lesz addig itt játszani a többiekkel. Nézett befelé, de a lába nem mozdult. Toltam egy kicsit, de reménytelen volt, nyomta hátra a popsiját. Amikor az óvónéni is felfigyelt a síelő pózban lévő apróságra, odajött, felkapta és bevitte. Ha ez 1 másodperccel később történik, akkor Mincsike elsírja magát, ebben biztos vagyok. A továbbiakról megint nem tudok sokat, csak annyit, hogy nem evett, nem beszélt… Na erre mit mondana Ranschburg doktor? (Vagy nekem a Csernus…)

Annyira nem tudom, hogyan segíthetném őt, hogy könnyebben feloldódjon és végre jól érezze magát…
Itthon is megváltozott kicsit. (Kicsit?) Óvónénik – ha olvastok-, légyszi a beadott jellemzésből húzzátok ki egy határozott vonallal azt a szót, hogy “szófogadó”. Vagy nekem úgy is jó, ha a “nem” szócskát eléírjátok. Sajnos így van újabban, pedig erre olyan büszke voltam. Sőt, ha most az elmúlt napok ismeretében pozitív dolgokat kellene felsorolnom Minervával kapcsolatban, akkor a szép és jóevő után bizony levinném a hangsúlyt.
Lehet, hogy most túl negatív vagyok, és kicsit eltúlzom a dolgokat. Nagy baj nincs a viselkedésével, de az, hogy nem fogad szót, az megőrjít és nem ezt szoktam meg tőle.

Végezetül a mai reggel… Már az ágyban, amikor ébresztgettem kiabálta, hogy ő nem szeretne felkelni… Persze kénytelen volt. Öltöztetésnél megkérdezte, hogy: “anya, szeretnek engem az óvónénik?” Szívesen elmagyaráztam volna neki, hogy sokkal könnyebb lenne őt szeretni, ha megszólalna, és együttműködne, de úgy döntöttem, hogy ennek nem indulás előtt van itt az ideje. Helyette a leghatározottabban azt mondtam, hogy “igen, nagyon szeretnek”. Az oviban a szokásos megtorpanás, de most jóval messzebb volt a sírástól, mint tegnap…

Martina kérdezte tőlem este, hogy miért csodálkozok rajta, hogy ilyen nehezen megy… Tényleg, miért is? Na erről írok majd legközelebb…

Gondolatok fiúruha vásárlás közben…

Ajajj, ez majdnem mind kék… vagy nem kék, de van rajta egy kék repülő… ezen mondjuk traktor… sehol egy fodor… se masni… jajj, de ronda… soha nem fogom megszokni… ez a kockás ing, ez viszont édes… kötött mellénnyel… farmerral… de kell egy újszülöttre kockás ing kötött mellénnyel meg farmerral?… Martina majd visszaakasztja… na végre egy barnás rugi…ja, hogy ezen van egy micimackó… akkor ez se kell… remélem lesz hajacskája amikor megszületik… jut eszembe, sapka… otthon is ráadom, ha nem simul a fejéhez szépen a füle… bár miért is ne simulna… Apáé milyen is, nem is emlékszem… Mincsikém hol lehet… jujj, de hogy ez milyen szépséges… hát persze, hogy ez egy szoknya… jó, tudom… visszarakom… ez végülis egészen unisex… ja nem… de ha ez a pillangó nem lenne rajta… ja, ott vannak… milyen szépek így ketten… vajon mi az Mincsikém kezében… nem baj, majd Martina elveszi tőle ügyesen… fiúra harisnyát?… nemááá…. de melegem van… le kéne tenni valahova ezt a kupac ruhát… nem látom Apát… ez a felső egész aranyos… autó van az elején… és autó lesz a kanapén… az étkezőasztalon… a kád szélén… a táskámban… mindenhol… meg vonat sínnel, mondaná Apa, ha gondolatolvasó lenne… de nem az hihihi… egy frászt… az biztos, hogy nem lesz itt terepasztal… max. Apa dolgozószobájában… ez nem is rossz ötlet… miért nyúlok mindig automatikusan a rózsaszín ruhák után… ott van Apa… végre… nincs baj a fülformájával… ebből mondjuk nem lenne rossz egy 104-es… csak ez a Hello Kitty nem kéne rá… csak tudnám miért sóhajtozik Martina… még fél órája se kezdtem el nézelődni… hoppá, ez már megint a csajos sor… jajj, de picike… újszülött zokni… de minek tesznek tapadósgumit az aljára… érthetetlen… a babakocsit is el kell adni… meg azt a rengeteg szépséges ruhácskát… biztos, hogy az a kis pöcök a lába között az kuki?

Aaaaaaaaz! És nagyon örülünk neki!!!!!!!!! :))))))))

Póni, gyurma, dánkesőn

Jajj, hogy megint nehogy elkiabáljam….
Úgy néz ki, hogy lassan, de biztosan lélekben is ovis lesz Mincsikém. Mesélek…

Pénteken gondoltunk egy merészet, és úgy döntöttünk, hogy az egyik rémséget pónit is elküldjük oviba Mincsikével. Benne volt a pakliban, hogy rosszul sül el a dolog és az is, hogy szúrós szemekkel fogadnak majd az óvónénik délben, mivel Starsong bizony “énekel”, de szerencsére semmi gond nem volt, sőt… (Óvónénik előtt egyébként így utólag is le a kalappal és ezer köszönet, hogy elviselték… ööö akarom mondani elviselik… mert ugye azóta is visszük.) Póni azért kellett, mert reméltem, hogy így nem lesz olyan magányos és egy szelet az otthonból megnyugtatja majd. Azt hiszem így lett. Ezen a napon mondta először az óvónéni átadás-átvételnél, hogy “alakulgat”. Imádom a pónikat, mondtam már? Hétvégén a kezdeti sikereken felbuzdulva egyébként 4-re bővítettük Mincsike pónicsaládjának létszámát, ki se bírtam volna… (Pónikról korábban már írtam, itt és itt, csak hogy az is értse, aki nem követi a blogot kezdetektől.)

Tegnap, amikor mentem Mincsikéért, már láttam, hogy valami történt, mert a cserefelső volt rajta, a másik a radiátoron száradt. Kezet mosott a drágám, és könyékig vizes lett. Milyen jó, hogy észrevették az óvónénik… Amikor öltöztettem, felhúzta a nadrágját és mutatta mindkét térdén a horzsolást. Esett egyet az udvaron, de azt mondta, hogy nem sírt.
Az első mondtatot majdnem elfelejtettem, amivel fogadott: “Jó volt itt lenni!” Kérés, kérdés nélkül, teljesen magától: "Jó volt itt lenni!” Egész délután vigyorogtam, olyan boldog voltam ettől. Véééégre!

Estére még egy meglepetést tartogatott Mincsikém. Ugye az a megszokott, ha folyamatosan beszél, be nem áll a szája. Így történt ez tegnap is, de valami nem stimmelt mégsem. Én, az anyja sem értettem a szavát. Hiába, angolt és spanyolt tanultam a gimiben, Mincsike pedig olyanokat mondott, hogy kinder és dánkesőn. :) Szegénykémnek szerintem azonnal kiment az álom a szeméből, akkora örömujjongást csaptam. Az emeletről telefonáltam Apának, aki a földszinten volt a dolgozó szobájában, hogy “Apaa, németül beszél a lányod!” (Jó, oké, belátom, hogy nem mindig vagyok komplett.)

Ma reggel, amikor kiszálltunk az ovi előtt az autóból, Mincsike rámnézett szomorú szemekkel és ezt mondta: “Nagyon szogsz hiányozni az óhodában.” Megöleltem, és elmagyaráztam neki, hogy ha megette az ebédet, már ott is leszek érte. Semmi gond nem volt, simán bement ezek után. Én itthon még rágódtam ezen a mondaton egy darabig, és ismét rá kellett jönnöm, hogy ez a kislány egy igazi csoda… Annyira okos. Nem sír, nem hisztizik. Bár rossz neki, hogy otthagyom, hiányozni fogok neki, de beletörődik. Imádnivaló, nem?

Ez pedig az első ovis alkotása. Alma és sárgarépa. :) És tudjátok mit mondott, amikor kezembe vettem?
”Neked csináltam, hogy boldogabb legyél, amikor tüsszögsz és szújod az orrod. Tedd oda a téméhöz*.” (elég durva allergiás időszakon vagyok túl) Hát nem imádnivaló? Vagy már kérdeztem?

Hogy az örömöm teljes legyen, az óvónéni azt mondta ma, hogy az udvaron sokat mesélt Mincsike.
Próbáltam délután faggatni, hogy miről, de azt mondta, hogy “eszelejtette”. Azt állítólag nem mesélte, hogy lesz kistestvére, így megnyugodtam, hogy egyelőre a kuki-kérdés nem került elő…

*téméhöz-tévéhez
szejemön-fejemen
asztalnél-asztalnál
Több nincs, de ezt a hármat rendszeresen így mondja, hiába javítjuk.

A helyzet változatlan

A helyzet változatlan? - Mindig ezt a kérdést teszem fel az óvónéninek, amikor megyek Mincsikéért, és mindig azt a választ kapom, hogy igen…
Nem vagyok türelmetlen, se telhetetlen, de valami icike-picike elmozdulást várnék már – természetesen jó irányba – de semmi…

Nem játszik semmivel és senkivel és meg se szólal…
Képzeljétek el, ma panaszosan mesélte, hogy szomjas volt, kért inni, és az óvónéni nem értette, hogy mit szeretne. Várt, várt, majd odament egy másik óvónéni és ő megértette és kapott… Tudjátok, hogy mi volt a gond? Hogy mutogatva próbálta az értésükre adni, hogy szomjas. :)
Mesélte az óvónéni, hogy addig nem hajlandó nekilátni az ebédnek, amíg oda nem megy valamelyikük és a kanalat nem adja a kezébe.
Reggel addig nem hajlandó bemenni a csoportszobába, amíg nem jön oda az óvónéni, és nem vezeti be.

Nem tudom meddig lesz ez így, és minek kell majd történnie ahhoz, hogy felszabadultan tudjon együtt lenni a többiekkel,de nagyon várom már.
Minden délután és este magától mondogatja, hogy “holnap majd játszom a többiekkel… holnap játszom a babakonyhával… holnap megszólalok majd…” De melyik holnaptól?

Tegnap este a fürdőkádban:
- Anya, én azért nem játszom az ohiban, mert szélénk hagyok… és azért hagyok szélénk, mert….
- Mert? Mondjad Kicsim! – még levegőt se mertem venni, annyira figyeltem, hogy mi jön ezután. Végre választ kapok mindenre és közelebb kerülünk a megoldáshoz? De nem:
- Azért hagyok szélénk, mert… mert  ilyennek születtem! – Köszi. :)

Még mindig ovi…

Úgy szeretném végre azt írni, hogy túl vagyunk a nehezén, de mi van ha mégsem?
Tulajdonképpen teljesen változatlan a helyzet. Minden olyan, mint a legelső nap. Sírás nincs, viszont továbbra sem beszél, és nagyon bátortalan.
Hajlok arra, hogy azt gondoljam, hogy mivel ilyen visszafogott, komoly és csendes, nem jó ott neki és szorong… De ha nem lenne jó, akkor tiltakozna reggelente, amikor ébresztem és  viszem. Ilyenről azonban szó sincs, sőt… Nagyon akar menni.

A múlt héten sajnos csak szerdáig tudtam vinni, aztán lebetegedett… Persze ezen nem csodálkoztam, ugyanis több olyan kisgyereket is láttam, akinek már hétfőn folyott az orra, de még szerdán is kitartóan vitte az anyukája… Annyira nehezemre esik ilyenkor befogni a számat!!! Miért az én drágámnak kell megszívni azért, mert vannak ilyen szülők?
Csütörtökön nagyon kesergett, hogy nem megyünk oviba… Szerencsére hamar túlesett a betegségen, megúszta láz nélkül és ma már újra vihettem.

Izgatottan ment, mert az egyik óvónéninek névnapja volt és alig várta, hogy odaadhassa az ajándékot neki. Persze a lelkesedés addig tartott, amíg beértünk, utána a szokásos fék… A szobaajtóban úgy lecövekelt, hogy hiába toltam, nem mozdult egy centinyit sem. Megvárta, amíg észreveszi az óvónéni, odajön hozzá, megfogja a kezét és behívja. Utána becsukódott az ajtó, és csak délután láttam újra…
Amikor Mincsikém után érdeklődtem, sajnos megint ezeket kellett hallanom: “nem nagyon evett, nagyon visszafogott, de nem sírt”. Nem sírt, nem sírt… Lassan már ott tartok, hogy jobban örülnék, ha sírna reggel, majd miután megvigasztalódott, vidáman játszana, ahogy a többiek… Gondoljunk csak bele: van kb. 5 csöppség, aki reggel bömböl… Jut rájuk 1 óvónéni és 1 dadus. Nyilván az a cél és közös érdek, hogy minél előbb megnyugodjanak, tehát ezzel a kiscsoport vigasztaló-kapacitása 100 %-osan kihasználttá válik.  Ki is venné észre az én csendesen kesergő Mincsikémet… Na jó, ez egyáltalán nem biztos, hogy így van, csak szabadjára engedtem fantáziámat, és így megfogalmazódott egy aggodalmam.
Legközelebb akkor mesélek majd az oviról, ha valami változás van, mert tudom ez így elég unalmas olvasmány annak, aki a szűk családunkon kívül esik.

Egy képpel búcsúzom mára:

Érdekessége nem az, hogy Mincsikém alszik rajta, hanem az, hogy Mincsikém délután alszik rajta… Tudjátok, 2 éves kora óta nem alszik ebéd után. Most az ovi annyira kifárasztotta, hogy nem is tudtam volna ébren tartani. :)

Mincsike a hős

Igen az, én pedig nagyon szerencsés és boldog vagyok, hogy ilyen kislányom van!

Az ébredés még nehézkes, hiszen nagyon korán van a fél 7 a megszokott 9 órai keléshez képest, de szerintem ez is kialakul majd. Az óvodáig végig beszél, be nem áll a szája. Amint átlépjük a küszöböt, megnémul, de együttműködik. Hallja szegényem, hogy néhányan torkuk szakadtából kiabálják sírva, hogy “nem akarok bemenni anyaaaaa” - de Mincsi egy hős. Miután átöltöztetem, megpuszilgatom, bemegy a csoportszobába. Nincs tiltakozás, nincs sírás. Ekkor becsukódik az ajtó, én pedig ott állok Mincsitlenül. Utálom ezt az érzést. Meg fogom szokni? Egy darabig keresem az ürügyet, hogy miért is maradhatnék tovább – megigazítom az oviszsákot, majd a cipőjét, rápillantok a faliújságra, újra és újra elolvasom az aktuális étlapot, aztán szép lassan kisomfordálok…

A tegnapi volt életem egyik leghosszabb délelőttje. Igen, ahogy terveztem, takarítottam. Persze némán, a zenét nem mertem bekapcsolni, hátha akkor nem hallom meg a csörgést, amikor épp az oviból hívnak, hogy azonnal menjek Mincsikéért. Apával olykor némán, olykor pedig versenyt sóhajtva kerülgettük egymást. Fél 1-re kell menni azokért, akik nem alszanak ott. Mi már délben elindultunk, pedig autóval 1,5 percre lakunk az ovitól… Biztos, ami biztos - hátha egy kicsit előbb bemehetünk…

Mincsike éppen kezet mosott, amikor megláttam. Nem rohant a karjaimba, úgy tudtam csak megölelni, hogy odahúztam. Ez jó jel – mondogattam magamban. Azt mondta az óvónéni, hogy pici sírás volt csak, és inkább csendben kesergett. Reggelit nem evett és ebédet se, csak megkóstolta… Hazafelé jókedvű volt, és nem tiltakozott az ellen, hogy holnap is menni kell.

A mai nap is hasonlóan alakult, azzal a különbséggel, hogy pici sírás sem volt. Az óvónéni újságolta, hogy ma már meg is szólalt – nagyszerű, akkor ezek szerint eddig nem… A reggelit megette mindet és az ebédből is evett.
Szerintetek túl vagyunk a nehezén? Mert akkor nagyon boldog vagyok.

Sajnos elég sokan 1-2 nap után lebetegedtek, és néhányan járnak ugyan, de folyik az orruk. Na ezt kéne még megúszni… Csak hogy továbbra is legyen miért szorítanotok. :)

Első nap az óvodában

Rémálom volt. Legalábbis ami engem illet…

Mincsikém nagyon lelkesen ébredt, vidáman öltözködtünk, fésülködtünk, és végigcsacsogta az utat. Az oviajtóban minimális megtorpanást tapasztaltam, de miután szülői irányításra megfogták egymással Lara kezét, könnyen be tudtuk őket küldeni a többiekhez. Mi szülők kint maradtunk az előtérben, onnan próbáltuk viszonylag észrevétlenül szemlélni a történéseket.

Minerva a szoba közepén megállt, bátortalanul körülnézett, majd lehajtotta a fejét. Ekkor már láttam, hogy gond lesz. Szerencsére az egyik óvónéni is résen volt, és azonnal odament, hogy bevonja őt a közös játékba, de inkább kevesebb sikerrel, mint több.
Ezután átlag 5 percenként megjelent Mincsikém az előtérben, és ugyan nem mondott semmit, de én láttam rajta, hogy itt akár még sírás is lehet, mert valami nem stimmel.
Nagyon rossz érzés volt látni, hogy míg a többi gyerek önfeledten játszik, az én kislányom nem érzi jól magát. Bátortalan volt és nem tudott feloldódni. Semmihez nem mert hozzányúlni, senkihez nem mert odamenni játékot kezdeményezni.
Dadusunk segített a helyzeten, leült Mincsikével rajzolni, kirakózni, így megszűnt a kimászkálása, én pedig vettem egy nagy levegőt…

Erről beszéltem…

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezután jött az udvari játék, de a helyzet nem sokat javult ott sem. Láttam rajta a vágyódás a játékok után, de nem mert odamenni semmihez, nem mert egyedül kipróbálni semmit, terelgetni kellett.

Az első sorakozó…

 

 

 

 

 

 

Ebéd előtt hazahoztam. Sikerült sírás nélkül megúszni, de tényleg csak az a bizonyos hajszál választotta el. Nem vagyok nyugodt, sőt nagyon ideges vagyok, hogy mi lesz így… Azt akarom hinni, hogy ez csak a kezdet, és pár nap múlva már az ismerős terepen, ismerős arcok között ő is bátrabb lesz.

Holnap élesben lesz ovis Mincsike. Beszéltem az óvónénivel és mindketten úgy láttuk, hogy felesleges sokáig húzni a szoktatást. Összeszorítom a fogam és bedobom a mélyvízbe. 3/4 8-ra viszem és ebéd után megyek érte. Nagyon-nagyon szorítsatok, a holnapi nap döntő fontosságú lesz. Ha rosszul sikerül valamiért Mincsikémnek és nagyon zokon veszi, hogy nem vagyok ott vele, akkor szerdán nem tudom hogy sikerül elvinnem. Pedig muszáj lesz…

Délelőtt nagyon intenzív főzök-mosok-takarítokba kezdek hangos zenével, és próbálok nem aggódni és agyalni. Tartok tőle, hogy nem fog sikerülni, de azért törekszem rá.
Délután szülőire kell mennem a suliba, szerintem estig ott leszek, úgyhogy ne várjatok bejegyzést, de gondoljatok ránk!

Táplálék, avagy Mincsike rajzol…

A héten történt…

Elmentünk a tankönyvekért, majd becsomagoltuk őket a füzetekkel együtt. A bioszkönyv volt a legbüdösebb, viszont a nyelvtannak kifejezetten jó illata volt… Tegnap évnyitó, ma pedig sajnos már kicsit nehéz is volt az iskolatáska és a koránkelés - elkezdődött a nyolcadik...
Mincsikém tegnap sírva könyörgött Martinának, hogy ne menjen suliba, de szegényem nem fogadhatott szót.

Hétfőn ovis szülőin voltam. Azóta elég pozitív vagyok, mert tetszett minden, amit láttam és hallottam. Az óvónénik és a dadus nagyon szimpatikusak voltak, biztosan jó kezekben lesz Mincsikém.
Hétfőn kezdünk, már számoljuk a napokat, egyelőre nagyon várja. Jó lenne a beszoktatáson túl lenni. Csütörtökön elvileg már reggeltől ebéd utánig marad Mincsike.

Mindenen, amin kell ott a tulipán…
Persze nem csak így készültünk fel a nagy napra. Nagyon sokat beszélgettünk is róla. Szorítsatok legyetek szívesek, hogy minden zökkenőmentesen menjen, könnyen alkalmazkodjon Minerva az új helyzethez.

Tegnap Mincsikém keresztszülei megleptek és hazaruccantak – sajnos csak egy napra. A szünet és a nyár utolsó napja így nem volt mégsem annyira borús. Jó volt újra látni Őket, és nagyon várjuk az októbert, amikor majd kicsit tovább maradhatnak…

Jövő héten megpróbálok gyakrabban írni, és mesélni, hogy jól szorítottatok-e, vagy sem.
Mincsike szavaival búcsúzom, mert többen kérdeztétek, hogy mit szólt hozzá, hogy testvérkéje születik. Azon kívül, hogy ragyogott a boldogságtól, ezt:  ”Lesz egy kistestvérem kisfiúból!”