Anya vezet…

Timi bejegyzését olvasva kezdtem érezni, hogy erről nekem is beszélnem kell, mert hálás téma. Akárcsak a szülés, amiről két ismeretlen nő is órákig tud beszélgetni, vagy az idősebbeknél az orvosi leletek, esetleg a pasiknál a foci, és a katonaság… (Na jó, a “nekem” pasiknál… A fiatalabbaknál csak a foci.)
Pont a fent említett bejegyzés kapcsán kezdtem el számolgatni, hogy hány éves is a jogosítványom… Kijött egy szám, de mondom az lehetetlen, inkább felállok, és előkotrom. Előkotortam…. Annyi, jól számoltam. Múlt hónapban nagykorú lett a jogsim! Na ugye, hogy erről írnom kell.

Három történet jutott hirtelen eszembe. Az első rendőrös, a második koccanós, a harmadik pedig igazi sikersztori. Már látom, hogy elég hosszú lesz ez a bejegyzés, ha jobbat vártatok bocsi.

A rendőrös
Azt tudni kell, hogy életemben egyszer állított meg rendőr - akkor. A jó öreg Forddal téptem hazafelé egy vásárlásból, kb. 10 éve. Rendőr intett, félrehúzódtam, gatyám megtelt… Olyan szabályosan vezettem, mintha egy vizsgabiztos terpeszkedne a hátsó ülésen - az nem lehet, hogy azért állított meg, mert valamit elszúrtam. Gyorsan se mentem… Akkor meg? Papírokat kérte, én pedig odaadtam. Próbáltam eldönteni, hogy az a jobb, ha pókerarccal csinálom végig, vagy pedig az, ha kedvesen mosolygok. Megnézte a papírokat, majd azt kérdezte, hogy hol van a rendszám. Ez most hülyéskedik? Először arra gondoltam bizisten, hogy ez valami tesztkérdés, és kapásból rávágtam, hogy elől és hátul, majd vártam a következőt, de akkor a rendőr elindult a kocsi elejéhez… Rendszám sehol!  Azannyát, ez meg hogy lehet?

Apával még napokig vitatkoztunk, hogy melyikünk hagyta el, végül persze sose tudtuk meg…

A koccanós
Ennek is már vagy 10 éve… Akkoriban nagyon ritkán vezettem, évente 1-2 alkalommal, csak ha nagyon muszáj volt. Ebből adódóan rutin semmi, bátorság még annyi se…

Apa Pesten dolgozott. Egyik este telefonált, hogy lekéste a vonatot, és nagyon soká jön a másik, jó lenne, ha érte tudnék menni. Ez viccnek nagyon jó lett volna, vártam is, hogy felnevet a hatásszünet után, de bizony nem így történt. Elhangzott viszont néhány “menni fog neked – ügyes vagy te – nincs is ilyenkor forgalom” és azon vettem észre magam, hogy veszem a cipőm. Négy bibi volt csak. (Akkor még csak négy, ami persze ma már a nagykorúval nem lenne bibi, de akkor nagyon is az volt.)
1. PESTre kellett vezetni NEKEM. (Kb. 65-70 km és ugye igen forgalmas a mi kisvárosunkhoz képest)
2. Sötét volt. 
3. Esett az eső.
4. Tolatva nem tudtam kiállni az autóval a keskeny utcánkba.
Méghogy én ügyes vagyok…  
Mázlim volt végül, mert a szomszéd fiú segített, és kiállt nekem. Igaz, ezzel a bibik száma 5-re nőtt. Letekerte ugyanis a vezetőoldali ablakot, ami rossz volt, és felhúzni már nem lehetett… Sebaj, arra gondoltam, hogy úgyis lángol az arcom az izgalomtól és idegességtől, jól fog esni a folyamatosan beáradó friss levegő. Elindultam.
6. Hoppá! Benzin az nincs!
Akkor tankoltam életemben először, de nem bánnám, ha azt írhatnám, hogy utoljára is, és nem csak a közel 350 forintos üzemanyagár miatt… Az ott történtek óta tankolásparám van. Pontosabban a tankolással nem volt gond, azt a fiú megcsinálta helyettem. Fizetni is tudtam, tehát már majdnem túl voltam az egész tortúrán, amikor…

Beültem az autóba, és indultam volna, ha egy Trabant nem áll volna az út közepén… Előttem… Útban… Oké, ezt valahogy ki kell kerülni. A sebességváltóra pillantottam, és kimondtam hangosan is: D – direkt, N – üres, R – rükverc… Tehát akkor R… Mentem hátra, tekertem a kormányt, majd egy nagy puffanás, és megálltam, pedig nem fékeztem. 
AZ A KUKA HOGY KERÜLT ODA??? Fém volt, egy vasoszlopon. Autón hátul hatalmas horpasz, kukán szintén.  
Még vagy fél órát dekkoltam ott, amire mindenféle jegyzőkönyvet kitöltöttek és aláírtam. A GFB kifizette, igaz a B/M besorolásunk csúnyább lett tőle… (Ez kapja a 7-es sorszámot…)

Érdekes, de meg se fordult a fejemben, hogy hazamenjek, és ne Apáért. Épségben odaértem végül, sötétben, szakadó esőben, letekert ablakkal. Biztos kitaláljátok, hogy hazafelé ki vezetett…

A sikersztori
A koccanós és eközött eltelt kb. 6-7 év. 6-7 pesti vezetés nélküli év. Türelmetlenül vártam ezt a napot… Mehettünk az autómért. Az ÚJ autómért, ami az ENYÉM! Hónapokig vártam rá, és végre eljött ez a nap is.

A forgatókönyv a következő volt: Apának még reggel fel kellett mennie Pestre pár órát dolgozni. Utána majd hazajön, és hármasban felmegyünk a régi autóval – amit beszámítottak az újba – a Jászberényi útra…
Már totyorogtam és az ablakban lógtam telefonnal a kezemben, amikor végre megcsörrent. Apa volt az. Nem ér már haza semmiképp, közbejött valami munka, induljunk el ketten a Martinával és majd ő odatömegközlekedik valamikor.

Oké, megyünk… Hátul ült az egyszem imádott lányom… Az autó ép volt, épen éppen eladni vittem… Próbáltam elterelni a gondolataimat, amikor a pályán hasítottam, de nem nagyon sikerült.
Itt kezdett el szerintem először gyöngyözni a homlokom… Aztán elmúlt, odaértünk, és kicsit nagy lett az arcom, hogy megcsináltam. :) Hazafelé is én vezettem. Az ÉN autómat. :)