2011. január 31., hétfő

Miron megszületett!

Miron

 

2011. január 31-én 16:10-kor
megszületett Miron.

3.300 gramm és 52 cm

Anya és baba jól vannak,
minden a legnagyobb rendben!

Igazoltan távol

Most egy kicsit ne várjatok újabb bejegyzéseket, mert mennem kell.
Miron jelzett, hamarosan érkezik!!!
(Aztán drukk ezerrel ám!)

2011. január 29., szombat

Miron blogja

Martinával készítettünk egy blogot, hogy Miron megszületése után a kórházból minél egyszerűbben tudjak Nektek képeket mutatni telefonommal.

A blog címe: http://mmiron.tumblr.com/

Figyeljétek, hamarosan frissülnie kell! :)

2011. január 27., csütörtök

Középsúlyos praeeclampsia

Sajnos a múlt héten öt napig tesztelhettem a kórház szülészeti osztályát.  Számomra untig elég lett volna élesben megtudni, hogy milyen is ott, de a körülmények sajnos máshogy alakultak.
Egyik éjjel nagyon felszökött a vérnyomásom, rosszul lettem és megijedtem. Kapkodás, csomagolás, kórház… Éreztem, hogy a hazautam időpontja csúszni fog, bent kellett maradnom. Teljesen kiborultam.

Nagyon fontos volt a család számára a múlt hét, erre én szépen kihúztam magam az egészből, a többiek nyakába zúdítva egy jó adag izgalmat és gondot. Mincsike itthon volt betegen. Martina itthon volt betegen, és élete első komoly próbatételére, a felvételire* készült. Illetve készült volna, de helyette inkább Mincsike rezdüléseit leste, próbált mindent megtenni azért, hogy a hiányomat ne érzékelje annyira és minden úgy működjön a családban, mint amikor teljes a létszám.

Mi is történt a kórházban…
Kaptam gyógyszert, amivel beállt nagyjából normális szintre a vérnyomásom. Jelenleg ott tartok, ha meglátom a vérnyomásmérőt, vagy meghallom a szót, hogy “vérnyomás”, máris tarkótáji nyomást érzek és homályosan látok, tehát az a jobb, ha nem foglalkozom vele. (Így a továbbiakban: VNY).
Naponta nézték az nst-t, ami bizony szintén okozott némi fejfájást, – külön jó hatással a VNY-ra ugye -  mert Miron nagyon keveset mocorgott a kórházban. Volt, hogy úgy kellett a vizsgálatra mennem, hogy előtte 2x lépcsőztettek a harmadikig. (Magas VNY-al, dagadt bokával…) Persze így se lett túl szép az eredény, pedig a szülésznők mindent megpróbáltak. Az volt a mélypont, amikor ketten rángatták, nyomkodták a hasamat, hogy felébresszék Miront, de persze nem sikerült. Nagyon rosszul éltem meg ezt az egészet lelkileg. (A történethez hozzátartozik, hogy mióta itthon vagyok, meg se áll, éjjel-nappal ficereg a mocorgó. Úgy látszik az otthon közelsége hiányzott neki is.)
A vizeletemben találtak fehérjét, és a bokám is ödémás – bár érdekes, mert ez utóbbiról van papírom egy szakorvostól, hogy nem az. (Pedig DE!)

Nagyjából minden napra jutott 1-2 szülés, amit sajnos végig kellett hallgatnom. Félelmetes volt  és szintén nagyon hatékony VNY növelő. Ekkor úgy döntöttem, hogy mégiscsak jobb lenne császárral szülni… Aztán meglátogattam a császáros részen egyik kismamát, de a szobája tele volt elrettentő példával, úgyhogy gyorsan sztornóztam: nem akarok császárt se. (A baj az, hogy sajnos hiába agyalok, nem tudok “C” variációt…)
Folyamatos babasírásban töltöttem az öt napot, ami akkor is idegesítő, ha a sajátom sír. Úgy, hogy nekem pedig még nincs ki sírjon, úgy még kevésbé volt számomra tolerálható. És mennyi szépséges picikét láttam akkor is, ha nem akartam…

Úgy nagyjából ennyi. Többet nem akarok mesélni róla, és rágondolni se… Most itthon vagyok, és várok.
Bárcsak tudnám, hogy meddig…

*A felvételiről és az iskoláról később, többet… Ígérem!

2011. január 26., szerda

Martinának

work.2760152.2.flat,550x550,075,f.owl-trio

Romhányi József: A bölcs bagoly

A tudós bagolyné tojt egy kis utódot,
de az nem lett okos, sőt inkább ütődött.
Atyja, a nagyhírű egyetemi dékán
sokat bosszankodott lüke ivadékán.
Hasztalan unszolta:
– Magolj,
fiam, bagoly!
Hiába korholta, intette,
kölkét ez csak untatta.
Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett.
Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán
csak ücsörgött és pislogott pislán.
– Huss!
Rivallt rá az elnök-akadémikus.
– Szálljon egy házra,
és borítsa gyászba!
– Jó! – mondta a buta bagoly, holott
azt sem tudta, miből lesz a halott.
Rászállott a legelső viskóra,
és ott csücsült bóbiskolva.
Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz,
mert ez volt a temetői gyászház.
Így lett a nagyerdő legostobább baglya,
a Huhugányos Akadémia tagja.

Isten éltessen nagyon sokáig Kislányom!

(A vers nem célzás, csak aranyos, és ugye baglyos…)
Nagyon köszönöm, hogy olyan vagy, amilyen.
Büszke vagyok Rád és nagyon szeretlek!
Boldog születésnapot!

2011. január 18., kedd

Születéstörténet II. - Minerva

Tökéletes babavárás után álomszülés

Életem legszebb időszaka volt a második babavárás. Mindig is több gyermeket szerettem volna, de ekkorra már magam sem hittem, hogy ezt a csodát egyszer újra átélhetem.
A 9 hónap minden pillanatát élveztem, teljesen problémamentesen és nyugodtan telt. Martina már elég nagy volt ahhoz, hogy tudjak magammal is foglalkozni, és pihenni is, ha éppen az esett jól.  Fantasztikus érzés volt érettebben, tudatosabban készülni az új családtag érkezésére.
Magára a szülésre pedig így emlékszem vissza*:

2007. július 24-e reggele egy vakriasztással indult – távozott a nyákdugó, és elkezdtem görcsölgetni is. Nem volt se vészes, se rendszeres, de azért 9:30-kor már ott voltam az orvosomnál. Megvizsgált, nem tágultam, az NST pedig nem mutatott semmit. Hatalmas csalódás volt, Apa szinte mérges is volt, hogy még nem indulhatunk. Hazajöttünk. A görcsök nem szűntek, kellemetlenek voltak, de rendszertelenek. Csak totyorogtam, se ülni, se állni nem volt jó.
Ez nagyjából így ment egész nap. Délutánra már nagyon ideges voltam és türelmetlen. Elkezdtem írni a fájásokat, de amint rendszert véltem felfedezni közöttük, szinte azonnal felborult.  Hidegfront volt egyébként, délután 4 órakor olyan sötét volt, mint este szokott, és vihar készülődött.
Estére már eléggé elfáradtam, mert ugyan nem voltak elviselhetetlenül erős görcsök, de reggel óta tartottak.

21:15-kor felhívtam az orvosomat, mert nem mertem így belevágni az éjszakába. Fél óra múlva találkoztunk a rendelőjében. Addigra már igen kellemetlenné váltak a fájások, nem volt kétségem afelől, hogy ez már az lesz, amit várunk. Megvizsgált, 1 ujjnyira voltam nyitva. Azt mondta, hogy lassan elindulhatunk a kórházba. (Bp. Péterfy, ami tőlünk azért durván 45 perc, még éjjel is) Ekkor azért kissé megijedtem.
Martinát elvittük Anyukámékhoz. Búcsúzásnál láttam a szemében, hogy nagyon aggódik értem, nehéz volt tartanom magam, hogy ne sírjak. Nem is vagyok biztos benne, hogy sikerült, de talán.

Az út az jóval hosszabbnak tűnt, mit valójában. 4-5 percenként jöttek a fájások, egyre erősebben. Nehéz volt ülnöm, sehogy nem volt jó. Minden vágyam az volt, hogy pár nappal előrébb legyünk, az autópálya másik felén, és a másik irányba tartsunk.

Bocsi Apa, hogy ezt sem hagyom ki, de annyira hozzá tartozik ahhoz a naphoz: Eltévedtünk. Többször jártunk már azelőtt a kórházban és soha nem fordult elő. Most mégsem kanyarodtunk be ott és akkor, amikor kellett volna.
Fél 12-re értünk a kórház elé. Ahogy kiszálltam az autóból, elöntött a magzatvíz.
Be kellett csengetni a kórházba, a portás aludt. Sokat vártunk, tehát valószínűleg mélyen.

Ezután jött a liftezés, ami akkor is rémálom számomra, ha nem épp a vajúdással vagyok elfoglalva, és nem egy múlt századbeli kattogó, nyikorgósan vánszorgó fülkéről beszélünk. Mindegy, Apa jelenléte átsegített ezen a parán, felértünk.

A szülészeten egy morcos nő fogadott. Később kiderült, hogy azért morcos, mert őrülten fáj a foga, és ő az ügyeletes szülésznő. Gondolom elkívánt engem a fenébe, hogy rám meg miért pont most jön a szülés. Felvette az adataimat, megkérdezte, hogy hány perces fájásaim vannak. Ekkor döbbentem rá, hogy nincsenek, elmúltak. Hoppá! Sebaj, nem kifejezetten hiányoztak.
Elmentem wc-re, amit egy labirintus végén találtam meg csodával határos módon, és ahova beragadtam.  Sajnos hamar rádöbbentem, hogy a fájások mégsem hagytak cserben, újra itt vannak, csak máris erősebben. Teljesen bepánikoltam. Dörömböltem, rugdostam az ajtót, közben kiabáltam, de senki nem hallotta meg. A nekifutásos támadásnak értelme nem volt, mert az ajtó befelé nyílt, és persze hely se lett volna nekifutni. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam ott, de nekem borzasztó soknak tűnt. Apának azért feltűnt egy idő után, hogy régóta távol vagyok, és elkezdett keresni. Ő volt a megmentőm. Azt hittem, hogy ott szülök meg a wc-n, nagyon ijesztő volt.

Kiszabadulásom után Fogfájós megmérte a vérnyomásomat. 140/90. Rám nézett és jött az ostoba kérdésével: “Izgul?” Kikerekedtek a szemeim. Ez most normális? Szülészeten, 5 perces fájásokkal éppen egy wc-s stresszhelyzet után. Persze izgulok, de használhatjuk nyugodtan azt a szót is, hogy félek. 

Hamarosan megjelent az ügyeletes orvos álmos szemekkel és közölte, hogy ő most engem megvizsgál. Láttam a bosszút az arcán “ha már nem aludhatok, majd megtudod…” Mondtam neki, hogy szivárgott a magzatvíz, de bekukucskált és közölte, hogy az kizárt, mert nincs megrepedve a burok. (Nem kezdtem el vitatkozni, ő az orvos, én meg biztos kétszer csak úgy bokáig pisiltem magam.) Kenetet vett, megvizsgált úgy, mint még soha senki. Ezután Fogfájósnak mondta, hogy “akkor megcsinálom az amnioszkópiát is”. Húha, na az  már gáz. Nem könnyítettem meg a dolgát, persze magammal toltam ki, mert így még jobban fájt. (Valahogy soha nem vagyok képes ilyen helyzetben engedelmeskedni a "lazítson” kérésnek, de biztos bennem van a hiba. Lazítani egy masszázs alatt nagyon tudok, jacuzziban is, de széttett lábaim között egy nőgyógyász fejével, szülés előtt számomra ez értelmezhetetlen.) Bosszúálló kiakadt, hogy ez nem fájhat, mert neki volt ilyen a végbelében is, aminek jobban kellett volna fájnia, de még az sem fájt. Na ez már sok volt nekem, és visszakérdeztem, hogy honnan tudja, ha nincs összehasonlítási alapja… Hozzátettem még, hogy nem a kacsával van bajom, hanem a karjával, amit konkrétan a gyomorszájnál érzek már, és igazán kivehetné. Kivette, majd faggatózott kicsit korábbi szülésekről, műtétekről, majd következett a “Ott levetkőzhet és Fogfájóstól megkapja a beöntést.” Én? Én ugyan nem. Jeleztem, hogy mivel úgy tudom, hogy ez nem kötelező, így én ezt a kényelmi szolgáltatást nem kérném. Persze, hogy nem tetszett neki. Ekkor láttam utoljára Bosszúállót.

Végre megérkezett a szülésznőm, és megtudtam, hogy az orvosom is elindult már. Ez azért kicsit megnyugtatott. 2-kor kaptam meg az epidurális érzéstelenítést és bocsi, de erről se elég egy mondat.
Jött egy másik ügyeletes orvos, aki kb. annyira volt szimpatikus, mint Bosszúálló. Nagyarc közölte, hogy domborítsam a hátamat, mint a macskák. Fájásokkal domborítani? Köszi szépen. Domborítottam - szerintem. Nagyarc szerint nem. Domborítottam megint. Megint nem eléggé. Kész, én nem tudok domborítani! Közben hallom, hogy Nagyarc ilyeneket suttog a Szülésznőmnek: “Ha most megmozdul, akkor tudod mi fog történni…” És ez még elhangzott vagy ötféle verzióban. Közben fájtam, ideges voltam, elképzeltem, hogy milyen lesz az élet kerekesszékben és úgy éreztem előbb leszek képes dorombolni, mint domborítani.  Aztán valahogy mégis sikerült. Hamar megéreztem áldásos hatását. A fájásaimról már csak onnan tudtam, hogy a CTG kimutatta, érezni nem éreztem. Nagyarc még burkot repesztett gyorsan, melynek  Mincsike feje búbja őrizte néhány napig a nyomát két sebcsík formájában.

Innentől kezdve élmény volt a szülés további része. Orvosom megérkezett, de szerencsére túl sok teendője nem akadt. Apával viccelődtek, beszélgetett autókról, kertrendezésről, meg még ki tudja miről. A szülésznőm egy idő után fel is ajánlotta, hogy ha gondolják ő elugrik kártyáért.

5 órakor vizsgáltak meg legközelebb, akkor már 9 centire tágultam. Elkezdődött a kapkodás. A barátságos félhomályból hirtelen világos lett, és  megtelt a szoba ismeretlen zöld sapkás fejekkel, és egyszerre több gumikesztyűt is láttam, mint amennyit szerettem volna.  
A tolófájásokat már éreztem, de nem voltak fájdalmasak. Azt mondták, hogy nyomjak. Nyomtam. Elsőre kibújt a fejecskéje, és az volt a döbbenetes, hogy már ekkor felsírt. Ez akkora erőt adott, hogy második nyomásra meg is született Minerva. A köldökzsinór olyan szinten rá volt tekeredve a nyakára vállára és a bokájára hogy a szülésznőm nem győzte bogozni. Talán elsőre kijött volna, ha a zsinór nem ilyen feszes, és engedi…
Közben azért kiderült, hogy igenis a magzatvíz szivárgott, ami nem is volt teljesen tiszta. (1:0 ide…)

Minerva reggel fél 6-kor érkezett közénk, 2925 grammal és 50 centivel.

P1010009

P1010018

Újra érezhettem azt a földöntúli boldogságot, amit már egyszer 10 éve. Annyira boldog voltam, szinte nem akartam elhinni, hogy így is lehet szülni.
A szülésznőm vérprofi volt, az orvosom szinte csak asszisztált neki.

Gátvédelemmel szültem, így a 2 órás megfigyelés után annyira jól éreztem magam, hogy simán képes lettem volna arra, hogy hazajöjjek és ellássam magamat és Minervát.
Ez a kép már délután készült.

DSC00178 Folyamatosan velem volt Mincsike. 3 napig voltam kórházban, és összesen 5 órát aludtam ez idő alatt. Egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a gyönyörűséggel - minden pillanatot kihasználtam, hogy csodálhassam, és karjaimban legyen.

*Terhességem alatt a Babaszobán rendszeresen beszélgettem anyukákkal, akik szintén akkorra várták babájukat. Nagyon örülök, mert néhány barátság a mai napig megmaradt, és fontos nekem.
A poszt megírása előtt segítségül hívtam néhány korabeli Babaszobás bejegyzést, hogy pontosabban tudjam érzékeltetni, ami akkor lejátszódott bennem. Bocsi, hogy túl pontosra sikerült, így kész litánia lett belőle, de most őszintén, mit kellett volna kihagynom? :)

***

Születéstörténet I. – Martina 
Születéstörténet III. – Miron (Hamarosan…)

Apró nehézségek az életben…

Ki gondolná, hogy olykor a zokniteregetés sem olyan egyszerű, ha van egy 3,5 éves kis tündérbogár családban…

IMG_8270

2011. január 16., vasárnap

37. hét

Közeledik a vége, ha most megszületne Miron, már nem lenne koraszülött. Persze egy igazi pasi tudja, hogy mikor kell érkezni – kicsit előbb, de nem sokkal, és semmiképp se a vártnál később.

A hasam rettenetesen nagy, és tulajdonképpen mindenben akadályoz. A napokban túlestem az utolsó lábkörömvágáson - én erre még egyszer nem vagyok hajlandó Mironnal együtt. (Csak azért csináltam sk, mert túl csikis vagyok ahhoz, hogy másra bízzam.) Éppen elég a borotválkozás is úgy, hogy a szememmel semmire nem megyek, kizárólag a memóriámra tudok támaszkodni, ha a célterület felé közeledek.
A cipőfelvétel is problémás, csak most kezdek rájönni, hogy mennyivel kényelmesebb a terhesség vége papucsszezonban. (A család többi tagjának is, hiszen most így + 4 láb jut rájuk.)
Feküdni gyakorlatilag sehogy sem kényelmes, pillanatok alatt elzsibbadok, és mint a partra vetett bálna csak úgy vagyok képes a helyzetváltoztatásra.  A pihentető alvás egy darabig tehát még álom marad.
Nem csak akadályoz a pocak, bizony útban is van, nincs ezen mit szépíteni. Sajnos sokszor rosszul mérem fel a helyzetet, így előfordul, hogy elakadok, vagy nem férek be a kiszemelt helyen. (Örök probléma ez például a parkolókban.) Legutóbb egy fióknak mentem neki, mert azt gondoltam, hogy addig nem tart a hasam, de tartott. Persze haskarc lett belőle. :(
Többet költök folttisztítóra is, mert bizony újabban Mincsike szebben eszik, mint én. Ugye elég rendellenes testtartásban ülök az asztalnál, nem férek közelebb, odahajolni se tudok, így az étel tányértól-szájig hossza megnő. Én igyekszem figyelni, de sosem sikerül eléggé.

Tehát a hasam nagy. Ha kimozdulok és találkozok valakivel, most már szinte egészen biztos, hogy a “hát te egyben vagy még?” vagy a “mikorra vagy kiírva?”, illetve a “hogy vagytok?” kérdés után jön csak minden más. Persze a figyelem az jólesik tényleg, de néha már terhes, pláne úgy, hogy  sokszor attól is ezt kapom, akitől nem várnám…
(Mincsike csütörtökön így szaladt elém, amikor mentem érte az oviba: “Megszületett már Miron?”)
Másik, amit szintén szívem szerint kikerülnék, de nem megy, amikor minden szembejövő vajákos asszonynak képzeli magát, és “megérzéseit” szavakba is önti. Ilyenekre gondolok: “Nem húzod már addig, látszik az arcodon”, vagy “a fiúk lusták, nem jön ki előbb”, esetleg “nagyon lent van már a hasad, nincs sok idő hátra.” (Mennyire jó döntés volt annak idején, hogy csak akkor osztottuk meg másokkal is az örömhírt, amikor már megtudtuk a picike nemét… Micsoda találgatások lettek volna akkor is!)

Kb. így állunk állok a 37. hétbe lépve. Lassan fel kéne tennem a lábamat és pihengetni kicsit, bár elég sűrű a program, nem tudom hogy fog sikerülni. NST-re mászkálás, nőgyógyász, EKG, ultrahang, vérvétel, ez még mind-mind hátra van, és persze nem egy helyen nem egy napon… Össze kellene készítenem a kórházi pakkot is. Jajj, és még a bevásárlólistáról se fogyott el minden…

 

2011. január 13., csütörtök

Az ovi csodákra képes!

Emlékszem nem is olyan régen, még azt mondtam a minket meglátogató ismerősöknek, hogy ha jót akartok tenni Mincsikével, ne csokit hozzatok neki, hanem kígyóuborkát… Egyáltalán nem szerette az édességet, viszont a zöldséget, gyümölcsöt annál inkább. Szerencsére ez nem változott, továbbra is a répától kezdve a citromig szinte mindent szívesen megeszik, azonban egy ideje nagyon imádja a nasit is. Csokiért képes sírni, és a cukrot, nyalókát, süteményt is imádja sajnos. (Ezeket nem az ovi terhére írom, a cím még nem ide kapcsolódik.)

Egy időben sokat panaszkodtam, hogy mennyire válogatós, és hogy milyen keveset eszik. Ez már a múlté! Szinte minden finom neki, mindent megeszik, és szeret is enni. Ma már nem tukmálom rá az ételt, mert tudom, hogy ha éhes, akkor szól. Igaz, szól akkor is, hogy az, ha nem az. :)

A tejbegrízt soha nem ette meg, pedig időnként próbálkoztam vele. Pofákat vágott, kiköpte, és egy falat nem jutott le a torkán. Egészen kb. 1 hónappal ezelőttig. Azóta hetente legalább kétszer ez a vacsorája, mert szinte követeli, és nem fordult még elő, hogy egy fél kanálra való is megmaradjon a tányérjában.

A másik ilyen, amit soha nem volt hajlandó megenni, az a palacsinta. Ma sütöttem, és amikor megkóstolta, ezt mondta: “Anya, ez elég jól sikerült.” Imádja.

Tegnap az oviban paradicsomos káposzta volt az ebéd.
- Mincsikém, megetted az összes paradicsomos káposztát?
- Háááát, igazából nem.
- Nem?
- Nem. De kaptam utána valami nagyon szinomat és azt az egészet megettem!
– mondta és teljesen fellelkesült. Oké, étlap  elő, mit is kaptak a káposzta után? Túró rudit? Na ne, ezt nem hiszem el. Pedig de… Ma kizárólag azért szaladtam be a boltba, hogy vegyek neki túró rudit, mert látni akartam, hogy tényleg megeszi. Láthattam. :) És az arcán is a gyönyört. Szereti. :)

A felvágottakat soha nem ette meg. Most a sajtos parizer az egyik kedvence. Látni kéne azt a boldogságot, amikor kap egy szelet kenyeret parizerrel. Egyik ilyen alkalommal így fejezte ki az örömét:
”Anya! Te igazi mesterszakács vagy!” Azért elég ciki lett volna, ha hallja valaki.

Kíváncsian várom hogy mikor következik a lekvár és a mák!

***

Az a helyzet a fentieken túl, hogy holnap már nem viszem oviba Mincsikét, mert folyik az orra. Egyelőre nem vészes, drukkoljatok, hogy ne is legyen az. Úgy gondolom, hogy sajnos a többség ebből még nem csinálna ügyet, ezért tartunk itt. Reggel egyébként két kisfiú öltözött velünk együtt, és mind a kettő úgy köhögött, hogy hajszálon múlott, hogy ne hozzam haza rögtön Mincsikét. Talán azt kellett volna. :(

2011. január 12., szerda

Barbinő

Mincsike is sokat Barbie-zik  (továbbiakban: barbizik) mostanában, mint a többi hasonló korú kislány.
Nem tudom ki, hogyan szokott velük játszani, nálunk nagyjából úgy megy az egész, hogy amit én felöltöztettem, azt ő levetkőzteti. Később megint rá kell adnom valamit, nehogy “megszázzon”, de végül az is lekerül róla, tehát az egész csapat többnyire meztelen.

A játék további részében általában a jobb kézben lévő barbi beszélget a bal kézben lévővel. Hangosan. Legalábbis hangosabban, mint ahogy a vonal túlsó végén beszél hozzám a barátnőm, és annál is hangosabban, ahogy még elviselhető az Apa által nézett hírműsor. Na, de nem is ez a lényeg.

Jöjjön egy kép, utána folytatom:

IMG_8241A fotózás közben elhangzott szöveg:
“Héé, hellószia, ki jön helem csajozni?” – kérdezte az egyik fiú a többitől. (A többi nem látszik a képen.)

Majd picit később, Mincsike ismét megszólalt:
”Légyszi adj egy barbinőt, mert nem érem el!”
Igen, BARBINŐT! Nem babát, nőt.

page

Számomra nem kérdés, hogy melyik képen látunk babát. Tehát akkor őszintén: teljesen jól látja a dolgokat, ugye?

***

Közben véletlenségből Mincsike ovis barátnőjéről Laráról tudtam meg “titkokat”…
Náluk minden családtagnak, rokonnak, ismerősnek van egy barbi megfelelője, tehát minden barbinak neve. Ezt a képet ma kaptam, ez a mi családunk. :) (Illetve a mi családunk a jövőben.) Édes, ugye? Bár lehet, hogy ha sokat barbiznak majd együtt, akkor csak két kategória lesz nők és pasik. Előre bocsi érte. :)

IMG_0247

2011. január 11., kedd

Születéstörténet I.- Martina

Anya lettem

Egy háromrészes sorozatot indítok ezzel a bejegyzéssel, mert
- még biztosan nem meséltem Nektek,
- közeledik az évforduló, és ilyenkor nagyon szívesen élem át újra gondolatban,
- ez a hónap számomra a szülés, születés jegyében telik, mikor máskor meséljek róla, ha nem most.
Nem könnyű a pontos visszaemlékezés, hiszen csak eltelt az a 14 év, de próbálkozom.
A napokban egyik blogtársamnál, Szilvinél olvastam egy idézetet, ami nagyon passzol most ide.  Einstein írta az önéletrajzában:
"Emlékeinket átszínezi jelenlegi énünk, tehát csalóka nézőpontból szemléljük azokat..."

Azért nézzük csak, mit sikerül felidézni…

1997. január 20-án egy hétfői napon be kellett feküdnöm a kórházba, mert vizesedtem, a vérnyomásom megemelkedett, és bizony híztam is eleget. Ez akkor számomra egyenlő volt a tragédiával. 8 ágyas szobába kerültem nyolcadiknak. (Súlyosbító körülmény.)
29-ére voltam kiírva, és életemben egyszer voltam kórházban - amikor megszülettem.
Nem emlékszem pontosan, de magamat ismerve, a hétfő délelőttöt tuti végigbőgtem.

Első nap, nagyon flottul megoldották az étkeztetésemet. Kaptam reggel egy doboz ananászkonzervet és ennyi. Akkor is utáltam és azóta is. Két konyharuha között dugdostam a kakaós csigámat, amit apukám csempészett be nekem. Franc se akart éhen halni.

12-29-2009_029Így néztem ki akkoriban. (Ami látszik a képből az bőven elég.) 21 éves voltam, és túl sok információm nem volt a szülésről. Bár már volt internet, de még csak ismerkedtem vele. Nagyjából két születéstörténetet ismertem, egyiket anyukámtól hallottam és a sajátom volt, a másik pedig kb. annyi, amennyit az Áldatlan állapotban láttam, de utóbbinak nem sok köze van a valósághoz, ezt már akkor is sejtettem. 
 Nine Months (Fogalmam sem volt pl. hogy mi az az amnioscopia, és bizony milyen jó volt addig…)

Akkor még nem féltem a szüléstől, fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. 25-én féltem először. Valahogy akkor döbbentem rá, hogy itt most valami történni fog. És akkor is történni fog, hogy ha világgá megyek, vagy ha elszököm innen. Meg fog történni itt Tatán, de ha Szegedig gyalogolok, akkor is. Viszem magammal a “terhet”, ezt már nem úszhatom meg. Senki nem segíthet, nekem kell megszülnöm a babámat, és bizony ez fájni fog. Emlékszem, kinéztem az ablakon, az emberek jöttek-mentek, és én hirtelen mindegyikre haragudtam. Haragudtam, mert úgy képzeltem, hogy annak a szőrmesapkásnak max. annyi a gondja most, hogy nehogy lekésse a buszt, az a másik, aki a szatyrokat cipelte, az meg éppen azon gondolkozhat, hogy a tésztát rántás előtt szokta a levesbe tenni, vagy utána, de szülni, szülni azt csak én fogok és hiába az együttérző arcok, ez csakis az én problémám. (Természetesen meg tudtam közelíteni a dolgokat kevésbé borúsan is, és minden vágyam az volt, hogy már végre karjaimban tarthassam a kisbabámat, de ott és akkor az ablaknál a félelemtől kb. ilyen gondolataim voltak.)

25-én éjjel már egy hunyást sem aludtam, mert egyik szobatársam szült, és nagyon hangos volt. Én egész éjjel féltem, és nagyon, de nagyon egyedül éreztem magam. Folyamatosan arra gondoltam, hogy vajon hogy fog kezdődni… (Azt megfigyeltétek, hogy a filmekben mindig úgy indul, hogy elfolyik a magzatvíz? Pedig állítólag a szülések többsége fájásokkal indul, csak kisebb százaléknál kezdődik úgy, hogy elfolyik a víz. Mondjuk lehet, hogy kevésbé lenne hatásvadász, ha a hősnő ijedten ránézre Clooneyra – kizárólag Gigi kedvéért – és megszólalna: “távozott a nyákdugóm”.)

Egy kép, ami semmiképp nem maradhat ki ebből a bejegyzésből:
 ericsson-gh197-1
Apa egy ilyen nem éppen maroktelefonon várta a hívásomat, hogy mikor indulhat végre. (Kölcsöntelefon volt, nekünk akkor még erre nagyon nem tellett.) 26-án reggelig kellett várnia, hogy csörögjek.
Hajnali 5 órakor kezdtem érezni, hogy görcsölgetek. Persze ezek még nagyon mamabarát görcsök voltak, egészen délig. Akkor az orvosom burkot repesztett, majd hazament rakott krumplit ebédelni. Én pedig onnantól kezdve nem jöhettem ki a szülőszobáról. És persze Apa sem, mert már beöltöztették kórházi divat szerint. A fájásaim a burokrepesztés után egyre erősödtek, sűrűsödtek, kezdtek elviselhetetlenné válni.

Nagyon rossz volt, hogy nem ihattam semmit. Külön program volt két fájás között, hogy elvonszoltam magam a mosdóba és kiöblítettem a számat. Nem csaltam, tényleg nem ittam.

Kb. 2-kor megvizsgált az orvosom – jujujj, de még mennyire – és mondta, hogy 4-re lesz baba. 4-re baba??? Az már csak 2 óra… Hatalmas erőt adott ez, ami tartott kb. 10 percig, utána ismét nullán voltam.
Annyira fáradt voltam, hogy 2 perces fájások között ájulásközeli állapotba kerültem. Képes voltam 1 perces alvásokra is – vagy tudomisén mit csináltam akkor, de az biztos, hogy nem voltam magamnál.
Ilyenkor ugye elveszíti az időérzékét is az ember. Volt, hogy 1 perc alatt 3x néztem az órámra, és tényleg úgy tűnt, hogy gond van, mert megállt.

Nem emlékszem pontosan, hogy hány órakor kellett felfeküdnöm a szülőágyra, de ez az élmény nagyon kiborított. Leszíjazták a lábamat és annyira kiszolgáltatott helyzetbe kerültem ezáltal, hogy teljesen kétségbe estem.  A babanaplóba azt írtam, hogy ekkor már sokkal elviselhetőbbek voltak a kínjaim, de én ezt el se akarom hinni. Bár miért ne írtam volna igazat…

Nem részletezem tovább, mert nem is tudnám. 16:05 perckor született meg Martina (3200 gramm és 50 centi boldogságcsomag) Semmihez nem volt fogható, amit akkor éreztem. A látvány pedig egyszerűen lenyűgözött. Ahogy rámnéztek ezek a hatalmas babaszemek, az valami csoda volt. Lehetetlenség szavakkal kifejezni. Nézzétek, itt még csak pár órás volt:1997012601
És valóban tény, hogy ilyenkor az ember azonnal elfelejti, hogy min ment keresztül, és hirtelen nem fáj semmi. Az is tény viszont, hogy arra meg nem gondol, hogy még mi minden előtt áll. Legalábbis én akkor nem gondoltam. Pedig ezzel a kellemetlen részeknek még nagyon nem volt vége. Jött a lepényi szakasz, majd a kézimunka. Mert vágni azt bizony kellett, tehát varrni is. A hasamba való beletenyerelést sem felejtem el soha. Két kézzel feszegettem az orvos kezét, hogy fejezze már be, mert ezt nem lehet kibírni. “Krisztina, így egymás ellen dolgozunk!” – mondta ő, én pedig semmit, csak gondoltam.

A két órás megfigyelés után kitoltak a folyosóra, ahol a család apraja-nagyja várt. Hősnek éreztem magam, és nagyon szomjasnak. Anyósom azonnal elrohant innivalóért. Tekintettel arra, hogy vasárnap délután 6 óra volt, egészen hazáig rohant, mert ugye semmi nem volt nyitva. (Büfé, vagy Tesco, esetleg éjjel-nappali? Ugyan már, semmi nem volt a környéken.) Az első literes almalé egyhúzásra ment le, a másodikból pár kortyot hagytam.

1997012608 Baba-mama szoba nem volt a kórházban, így 3 óránként kaptam meg Martinát szoptatásra.

Néhány nap múlva kikerült egy tábla a kórházra, miszerint látogatási tilalmat rendelnek el. Csodás, más se hiányzott. 31-éig kellett kibírni, akkor engedtek haza.

Apa annyira izgatott volt, amikor jött értünk, hogy Martinának gondosan összekészített mindent, amit felírtam, be is hozta, viszont nekem a kabátomat otthon felejtette. (Amikor befeküdtem, hazaküldtem az utcai ruháimat, mert nem tudtam hol tárolni.) Jó, nem volt annyira hideg, de azért január végén, kabát nélkül, ráadásul nem is tudott a közelben megállni autóval…

12-29-2009_012 Ez az ágyikó várta otthon Martinát – apukám csinálta…

12-29-2009_017 … és ez a járgány, ami most már talán vicces kicsit, de akkor a legszebbek közül való volt.

Folytatás lesz, hamarosan…

Születéstörténet II. – Minerva
Születéstörténet III. – Miron :)
És már most szólok, hogy negyedik rész akkor sem lesz, ha könyörögtök. :)

2011. január 10., hétfő

Újra az óvodában…

…avagy egy nagyon negatív poszt – de van ez így

Egy hónap kihagyás után, ma újra elkezdtük az ovit. Nehezebben indult, mint gondoltam. Mondjuk ez a nap amúgy is olyan volt, hogy ezért kár volt felkelni.

A gyerekülés Apa autójában maradt. (Zsuzsi, ezt a részt most légyszi ugord át, nem rendőrszemnek való, vagy legalább bírd ki, hogy nem teszel megjegyzést.) Apa úton volt már Martinával az iskolába, viszont minket sürgetett az idő, nem várhattuk meg. Sebaj, kertek alatt elgurulok az oviig, mi történhet – van ez így. 
Mincsikém nagyon szomorú volt az úton. Egyedül az lelkesítette, hogy vittük az óvónéniknek szánt karácsonyi ajándékot is. Bizony, azóta nem voltunk oviban, hogy átadhatta volna.  Azzal próbáltam a figyelmét terelni, hogy megbeszéltük, hogyan fogja odaadni. Eközben persze az én figyelmem is elterelődött kissé, így amikor egy kukásautót kellett kikerülnöm majdnem elütöttem egy kukást – de van ez így. Amúgy meg ő volt a balfék.
Az öltözőfakkoknál teltház volt, be se fértünk. Amikor végre befértünk, akkor pedig egy másik kislány ült ott, ahol az enyémnek kellett volna, sőt a ruhája és a cipője is odakerült, ahol Mincsike jele volt. Szegényem már a sírás határán volt. (Mármint az enyém.) Én anyatigrisként próbáltam birtokba venni a helyet, tekintettel arra, hogy a szóban forgó kislány fakkjánál senki nem ült, de kevés sikerrel. Apuka csak állt birkamód. Mármint az övé. Mincsikét próbáltam lenyomni a kislány helyére, de befeszített, nem volt hajlandó odaülni, mondván az nem az ő helye. Oké, igazad van kicsim, akkor várunk. Félig guggolva/térdelve nagykabátban, nagy hassal, 3 nagyobb ajándéktáskával, saját táskámmal, tornazsákkal,  kéztörlővel, egy zenélő unikornissal,  továbbá a “jajjcsakbenepisiljek” érzéssel pont erre vágytam – van ez így.
Sebaj, a várakozás alatt is történt észrevételeznivaló… Dadusunk éppen a mellettünk elhaladó kislánynak és anyukájának mondta: “Hát sziaaa, meggyógyultál?” Felkaptam a fejem, azt hittem hozzánk szól, gondoltam visszamosolygok, de nem ránk nézett, hanem a másikra… Hoppá, úgy látszik ez a kérdés se jár alanyi jogon, pedig csak egy többes szám kellett volna… Na ez pár perc múlva megismétlődött, másik gyermekkel, de az se Mincsike volt - van ez így.

Majdnem ennyi, de még valami…
Mincsikémnek próbáltam körülírva beadagolni, hogy mivel ő beteg volt, nem vehetett részt a karácsonyi ünnepségen, de neki is hozott a jézuska ajándékot az oviba és az óvónénik ma oda fogják adni neki. Mint már írtam, nagyon rosszul indult neki (is) a nap, szomorú volt, amikor otthagytam. Talán javított volna a hangulatán, ha tényleg megkapja. Nem kapta. Legalábbis én így tudom. Hmm… Van ez így… De miért?

Na jó, hogy valami pozitív dolgot is írjak, készen lettek a képek a mikulás ünnepségről.
Tudom, jövőre nem kell sapka… (Ismét megjegyzem, nem én adtam rá, gondolom így sikerült.)

beolvasás00031 beolvasás00032 Ez egy annyira tipikus kép, hogy ugyan nem nagyon látszik rajta a lányom, de kértem belőle… A többi gyerek esetében, ilyenkor csak a Mikulás látszódott, és a gyermek. Mincsikém megajándékozásához kellett a két óvónéni is - gondolom magától nem mozdult, hiába mondták a nevét. :)
beolvasás00033Végül egy csoportkép. Nézzétek az arcát. :)

beolvasás00042Vagy inkább így:
beolvasás00042Bár még nincs vége a napnak, de fentieken túl “csak” annyi történt egyelőre, hogy ismét elromlott a bojlerunk. Akinek déjà vu érzése van, az talált, süllyedt, volt már ilyen. Mikor is? Éppen egy éve, itt írtam róla.

Azt hiszem ma korán lesz fekvés…

2011. január 7., péntek

Visszaszámlálás

Január 7-e van, ami leginkább abból a szempontból érdekes számomra, hogy ha minden a “Nagy könyvben” megírtak szerint alakul, 1 hónap múlva szülni fogok. De szerintem inkább előbb, mert úgy szoktam.

Szerdán voltam védőnőnél és orvosnál - azóta bevallom minden gondolatom a szülés körül forog.

Az úgy kezdődött, hogy kb. 1,5 hét után meglátogatott anyukám, aki összecsapta a kezét, majd észrevételezte, hogy ez a has, ez bizony eléggé lent van már…
Utána a védőnő nagyjából ugyanezt mondta - pedig nem provokáltam -  majd büszkén újságolta, hogy megszületett az unokája, 36. hétre. (Jelenleg én elvileg 35/4 vagyok, csak hogy érezzétek mekkora súlya volt ennek az örömhírnek.)
Hazajöttem, és mielőtt rákészültem volna az orvosra, ellenőriztem még az e-mail-eket. A hírlevelek és a Facebook értesítők között kiszúrtam egy levélnek tűnőt… Beleolvastam. Egyik ismerősöm örömmel tudatta, hogy megszületett az unokája. Igaz kicsit picike lett, mert 35. héten történt a nagy esemény, de egészséges és gyönyörű… Ugye nem csodálkoztok, hogy válasz helyett megnyomtam az ikszet a jobb felső sarokban…

Mielőtt elindultunk az orvoshoz, Mincsikém megkérdezte, hogy hova – bocsánat: hoha – megyünk. Nem voltak kész válaszaim, így  az igazat mondtam, doktor bácsihoz… Mincsikém megörült:
”De jó, és akkor kiveszi belőled a kisöccccsöm?” (Kb. ennyi “cs”-vel mondta.) Elszomorodott a “nem” hallatán, de belenyugodott.

Szerencsére az orvosom nem látott és érzett semmi arra utalót, hogy Miron hamarabb szeretne világra jönni. Annyi talán, ami érdekes lehet, hogy 2110-es cervix értéket tapintott. (2 ujjnyi méhnyak, 1 ujjra nyitott külső, 1 ujjra nyitott középső, zárt belső méhszáj) Remélem azért ezzel még húzom egy darabig.

22-én felvételizik Martina, addig úgy gondolom csakis zavaró körülmény lenne +1 testvér jelenléte, de talán még –1 anya is 5 napig… Úgyhogy Timi, megköszönöm, hogy ujjaidat keresztbefonod, és jó lenne, ha a többiek is segítenének. Én is ezt teszem, de azt hiszem én még a lábammal is – biztos, ami biztos, hátha jelent valamit. :)

 

Házunk előtt történt…

Már mutatni akartam ezt a videót, de mindig elmaradt valamiért.
Most eszembe jutott, és így legalább nem csak az utolsó hetek pocakos  sirámait olvashatjátok itt a blogban.

Kb. 2 hónapja történt, hogy a házunk előtt az árokban mély keréknyomokra lettünk figyelmesek. Visszakerestük, hogy mi is történt, mutatom…
Aztán, hogy mi lett volna ha…, na azt inkább nem is akarom elképzelni.

Lehet hogy előbb-utóbb ebből a címből egy sorozat poszt lesz, bár jobb lenne, ha nem. Megörökítettünk így már többek között újságlopást is… Pedig ez egy olyan békés környék…

2011. január 5., szerda

Rutinos kezdő

Ez lennék én. Bár az ember azt gondolná, hogy egy 35 éves nő, aki a harmadik gyermekét várja már sok újra nem számíthat a témában, pedig debizonyám, hogy igen. Máris kibontom a témát, hogy értsétek…

3 szülés, 3 kórházban, 3 orvossal, 3 szülésznővel.
A szó, amit kihagytam a számok után: “különböző”.

Szültem már Tatán, Budapesten a Péterfyben és most ugyanerre a hőstettre készülök egy harmadik helyszínen, Tatabányán. (A miérteket most hagyjuk, a váltás rajtam kívülálló okok miatt történt mindegyik esetben.)

Kórházak

Szültem természetes úton, fájdalomcsillapítás nélkül. Szültem természetes úton, epidurális érzéstelenítéssel. Sajnos ezúttal nem választhatok, de ha a kulcsszó továbbra is marad a “különböző”, akkor egy spinális érzéstelenítésben végzett császármetszést jósolok.

Feküdtem 8 ágyas szobában 11 napig, ahol 3 óránként kaptam meg a babámat szoptatásra.
Feküdtem alapítványi 2 ágyas szobában 3 napig, ahol éjjel-nappal velem volt a pici, csak fürdetésre vitték el. Most elvileg 3 ágyas baba-mama szobára van esélyem, ahol éjjel-nappal velem lesz a pici, még fürdetni is én fogom, és elvileg 5 nap után engednek haza.

(Ajajj, ez így nem lesz Nektek túl érdekes ne haragudjatok, de most már ha másért nem, magam szórakoztatására befejezem.)

1997-ben kifogtam egy látogatási tilalmat, de egyébként az újszülötteket ablakon keresztül mutatták meg a családnak.
2007-ben a szobámba is bejöhetett látogató és a picikét is bárki dajkálhatta, akinek a kezébe nyomtam.
Most kőkemény szigorra kell felkészülnöm. (És persze a látogatási tilalom sajna most is erősen benne van a pakliban…) Szobába senki nem jöhet be, nekem kell kimenni a látogatókhoz. Babucit pedig tévén keresztül mutatják meg a látogatóknak. (Milyen jó lenne az a bizonyos arany középút…)

Szültem a kiírás előtt 3 nappal, szültem 7 nappal. Úgy tervezem, hogy ezúttal is korábban leszek túl rajta, mondjuk 11 nappal, január 27-én. (Így könnyen megjegyezhető lesz majd a gyermekeim születésnapja 25-26-27-e.)
De hogy az időpontot is belőjem: szültem 16:05-kor, 05:30-kor… Miron vagy délelőtt 10:30-kor, vagy este 21:00-kor fog megszületni a nagy számok törvénye szerint. :)

Először 11 órát vajúdtam, másodszor 9-et. Most elvileg akkor a 7 jönne, de én ezt eléggé sokallom, legyen inkább 11-9, ebben is van logika. :)

Amikor Martinát szültem Apa fényképezett.
Minerva születésénél Apa fényképezett és kamerázott is. (Igen, pont úgy, ahogy elképzelitek – nem jutott szabad kéz a homlokomat törölgetni, de erre szerencsére nem is volt szükség.)
Mironnál hogy lesz? Még hadd ne mondjak semmit, de elképzelhető, hogy ez is máshogy…

Semmi nem történt ugyanúgy, se a 9 hónap alatt, se a szülésnél…

Első terhességem alatt megvesztem a sportszeletért.
Másodszorra a piros fagyasztott bogyós gyümölcsöket kívántam. Most a petrezselymes krumplit tudnám naponta megenni lehetőleg hallal, de a hangsúly inkább a petrezselymes krumplin van. És persze amit már említettem korábban: Miron folyton narancsot kér. Nem én, hiszen én nem szeretem.

Kaják 

És ugye voltak a problémák…
1. magas vérnyomás, ödéma, erős hízás
2. rossz AFP eredmény
3. műtétem, majd most ez a kemény megfázás…

3x kellett babakelengyét vásárolnunk. Minerva 10 évvel Martina után született, így nyilván mindenből újat vettünk, amikor újra állapotos lettem. Ezeket persze mind gondosan eltettem a harmadik babánknak, de a színvilág valahogy nem passzol egy minipasihoz, így harmadszor is be kell/kellett vásárolni.
És persze minden szülés előtt tájékozódnom kellett a helyi szokásokról, hogy mit kell és mit tanácsos bevinni magammal a kórházba…

Valahogy be kéne fejeznem ezt a posztot…
29 hónapot voltam állapotos éltemben. (Tudom, a múlt idő még nem indokolt, de megelőlegeztem.) Jesszus, ez majdnem 2,5 év!
A rámrakódott, és felgyülemlett kilókra most nem térek ki – biztos megértitek. Helyette jöjjön egy másik összesen: Mire Miron szobatiszta lesz elmondhatom, hogy kb. 6 évig volt állandó tétel a bevásárlólistánkon a pelenka! 

De ami egészen biztosan nem változik harmadszorra sem: Ezúttal is Apás szülésre készülünk!

 

2011. január 4., kedd

Nyúl éve

Bocsi, hogy eddig nem írtam még egy jókívánságot sem, de nagyon el voltam foglalva magammal. Minden erőmmel gyógyultam, így mára már egész jó a helyzet.

Ezúttal valahogy annyira nem sokkolt, hogy január lett, bár bevallom nem tartozik a kedvenc hónapjaim közé. Örültem, hogy 2010-et magam mögött tudhatom, mert -  lehet, hogy kicsit hálátlannak tűnök, de - nem szerettem. Adott pedig hatalmas örömöt, gyarapodtunk is, de mindennek ára volt. Amit elvett, az nagyon rosszul érintett, és a jó híreket is folyamatos idegeskedés kísérte…

Zsuzsi barátnőm szerint mindennek vége, hiszen hamarosan (február 3-án) a Nyúl évébe lépünk, ami különösen kedvező időszaknak ígérkezik. (Ő már csak tudja, hiszen egy könyvesboltban beleolvasott a kínai horoszkópba…) Különösen fogékony vagyok most a jó hírekre, úgyhogy én hiszek neki. Állítólag a Nyúl éve egy békésebb, kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb esztendő lesz. Részemről oké!

Addig is előttünk még egy január, ami elég eseménydúsnak ígérkezik.

Terveim szerint Martina hazahoz egy nagyon szép félévi bizonyítványt, ír egy jó magyar és egy még jobb matek felvételit. Megkapja a személyi igazolványát is, mert ebben a hónapban 14 éves lesz. Névnapja is lesz - csak győzzük ajándékokkal…

Én hetente NST-re és orvoshoz járok majd, és reményeim szerint a hónap utolsó napjaiban nagyon könnyen és villámgyorsan világra hozom Miront, aki  egészséges lesz és gyönyörű!

Ezek a reális tervek, ha kicsit nagyobbat álmodhatok, akkor legyen még egy lottónyeremény is!