2014. március 9., vasárnap

Három hét ovis történései

Ígértem, hogy még mesélek Miron első ovis napjairól. Egy csokorra való aranyos sztori már összegyűlt, leírom, hogy ne felejtődjön el.

Miron megkérdezte az óvó nénitől: “Szeretsz?” Óvó néni meglepődött a kérdéstől, mosolygott és bólogatott. Erre Miron: “Ne bólogass, mondd!”

Van egy kormánya, amit mindig, mindenhova viszünk magunkkal. Semmi különös, így néz ki:

wii-wheel-3-500x500

Ha itthon zenét akar hallgatni, akkor az az első, hogy keresi a kormányát, mert miközben szól a zene, ő fogja és táncol vele. Na jó, a tánc az kicsit erős, körbe-körbe pörög, szédülésig. Persze oviba is visszük minden nap, ahogy a kutyusát is, ami alváshoz kell. (Meg ahogy néha a szappant is.)

Ma reggel odament hozzá egy kisfiú még az öltöző szekrényeknél és aranyosan megkérdezte tőle: “Megígéred, hogy máskor nem fogsz fejbe vágni a kormányoddal?” Miron csak nézett, nézett, és őszinte leszek: nem ígérte meg. Hozzáteszem,  biztos vagyok benne, hogy tudatosan. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez így nem valami jó, hogy üt-vág a kormánnyal, mert az eléggé tud fájni, de teljesen kikelve magából értésemre adta, hogy a kisfiú el akarta venni a kormányát.  Hmm, azt hiszem erről még fogunk beszélgetni.

Mint ahogy a vonatról is, ami az ovi udvarán van. Miron imádja, és azt gondolja, hogy az az övé. Csak az övé. Egy nagyobb vonatról beszélek, ami több részből áll, tehát jó néhány kisgyerek bele tud ülni. Mondjuk nem akkor, amikor Miron is ott van, mert akkor csak egyszemélyes. Mindenkit elzavar, kicsit is, nagyot is. Egyedül Mincsi ülhet bele a barátnőjével. Szegény Tibusnak – középsős kisfiú - is ez lett a veszte. Szeretett volna vonatozni egy kicsit, de Miron szerint ez még ötletnek is rossz volt, így nyakon vágta szegényt. Itthon aztán többen, többször próbáltuk neki elmagyarázni, hogy ez így annyira nem jó, és az a vonat Miron nem csak a tiéd! Erre azonban Miron részéről sokadikra is csak egyféle válasz érkezett: “DE!”

Óvó néni mesélte egyik nap nagyon nevetve, hogy képzeljem el, volt fodrásznál, és másnap, amikor jött dolgozni, Miron meglátta, megdöbbent, és két kézzel magyarázva kérdezte: “Hát te meg hogy nézel ki???!” Kitört belőlem is a nevetés,  majd a helyzeten javítva második reakcióként azt mondtam, hogy nagyon jól áll Zsuzsa néninek. Persze nem haragudott, sőt nagyokat nevetett az egészen. Én pedig büszke voltam, hogy végre egy pasi, még ha kicsi is, aki észreveszi, ha fodrásznál járt az ember.:)

Nagyon cuki egyébként, ahogy mondja hogy Zsuzsa néni. Valahogy így: Susa néni. :) Mázlija van, mert mindkét óvó nénijét így hívják, így nem kell annyi nevet észben tartania. Bár megdöbbentem, mert 3 hét ovi után, úgy fújja a gyerekek neveit vezetéknévvel együtt, hogy csak lesünk. Akármilyen Sófika például a legszebb kislány a csoportban. (Az ízlése még biztos csiszolódik.) Valamilyen Somblőr (Zsombor) pedig nagyon rossz fiú.

Mesélték az óvó nénik, hogy egyszer nagyon mérges lett valamiért Miron, és odament hozzájuk, majd ezt mondta: “Ezt a rossz gyereket azonnal vigyétek ki innen.” Nem tudom mi volt a kisfiú bűne, de Miront idegesítette. Mint az is, hogy egyik alkalommal nagy volt a zaj, és megkérdezte az óvó néniktől: “Ezt hogy lehet kibírni?”

Még nagyon az elején olyan álmos volt mindig, mire az ebédre került sor, hogy ő 2 perc után felállt az asztaltól és lefeküdt aludni. Valamelyik nap kérdeztem, hogy szokott-e enni ebédet. Azt mondta az óvó néni, hogy most már nagyon jó, mert már ott marad az asztalnál – ezek szerint eddig nem így volt  - és eszeget is. A végén pedig ügyesen kiviszi a tányérját és a kanalát.

Ha sorakozó van, állítólag az első helyre törekszik. Jót nevettem amikor mesélték, mert Mincsikénél pont azt szoktam meg, hogy mindenkit maga elé engedve az utolsó sorban áll. Miron más, nagyon más.

Most már talán túl vagyunk a nehezén, és remélem nem kiabálom el, de úgy érzem szívesen megy oviba. Első nap után megkaptam a szemrehányást: “Miért hagytál itt???” Majd mondott olyat is, hogy: “Sírdogálok az oviban.” Napról napra azonban egyre jobb a helyzet. Az utóbbi reggeleken például már alig bírta kivárni, hogy levetkőztessem, türelmetlenkedett, majd úgy rohant a csoportszobába, hogy szinte elbúcsúzni se tudtunk. Nagyon imádom, hogy van egy ilyen okos nagyfiam, de azért néha még hiányzik a kisbabám. :)

2014. március 3., hétfő

Szappan

avagy fontos dolgok Miron életében (3. rész)

Szerintetek mi ez a képen? Az oké, hogy szappan, de tudjátok milyen? Elárulom: böbös szappan!

IMG_7286

És ez(ek)? Kééét böbös szappan. De az egyik nem jó. Az egyik nem igazi böbös.

IMG_7290

Miron szereti a Youtube-on hallgatni az ABC-s dalokat. És itt most konkrétan erre gondolok:

Amikor a boltban meglátta a szappant, ragaszkodott hozzá, hogy neki ilyen kell, ilyen böbös. A régi fajta nem jó, azon más a “bö” és az illata sem finom. Azóta, ha boltba megyünk, neki mindig kell böbös szappan. Mindig ki is bontja már a boltban, és szagolgatja. Örülnek nekünk a pénztárnál. Eddig más szappan is jó volt neki, imádja szagolgatni, rakosgatni őket, építeni belőlük ezt-azt. Nem én erősítettem benne ezt a vonalat, azt remélem elhiszitek.

A múltkor mentünk valahova autóval, elmentünk egy Tesco mellett és közölte a tábla láttán, hogy oda van írva, hogy Tesco. Hát ilyet is tud. Tényleg olyan a kis agyuk, mint a szivacs…

Az M2-t szoktuk nézni, ha rajzfilmezünk. A 4-est kell megnyomni, ha oda akarunk kapcsolni. Ebből az következik, hogy ha a 4-es számot meglátja valahol, egyből mondja, hogy “emkettő”.:)

Na de kanyarodjunk vissza a címhez. Szappan. Böbös szappan. Nagyon fontos Miron életében. Annyira, hogy egyik nap úgy ment oviba, hogy vitte a szokásos anya szagú kutyáját – nem kombinálni, majd elmesélem ezt is – a kormányát, ami nélkül nem megyünk egy lépést se, és egy böbös szappant. Ma reggel pedig, mire észrevettem, mindkét zsebében volt 1-1 szappan. Sikerült lebeszélnem róla, hogy elvigye, de csakis tisztességtelen eszközökkel. (Ha elviszed az oviba, akkor nem fog beleférni a zsebedbe a Kinder tojás, amit csak akkor veszek Neked, ha ezeket itthon hagyod…)

2014. március 1., szombat

Segítség, nem maradt itthon gyerek!

Nem életem legütősebb címadása, de ezt mantrázom napok óta – persze nem tudatosan. Figyelem, a mondat jelentése nem azonos a “gyermekfelügyeletet vállalokkal” - eszetekbe ne jusson - csupán tényleg arról van szó, hogy nem maradt itthon gyerek és most nyafogni, panaszkodni fogok, sajnáltatom magam, sőt talán még csúnyán is beszélek, mi történhet…

Tudom, ez az élet rendje. Más is végigcsinálta. Szüksége van a gyerektársaságra. Nekem meg jót fog tenni, hogy felnőttek között lehetek. Nagyon jól tudom ezeket, de akkor is baromi rossz most még.

A legkisebbem 3 éves lett, és ovis. Reggel korán ébresztem, felöltöztetem, hogy aztán ott hagyhassam idegen helyen, sok kis idegen gyerek között idegen felnőttekre, akiknek ő is idegen. Már kétszer végigcsináltam, azt gondoltam, hogy rutinból menni fog. Hát rohadtul nem.

Még soha nem volt nélkülem pár óránál tovább. Még soha nem voltam nélküle pár óránál tovább. És itt kibújt a szög a zsákból, de vállalom: bizony magamat is sajnálom, mert azon túl, hogy aggódom, féltem, piszkosul hiányzik is. Rossz nekem, ha nincs velem na. Szegény én. A büdös mindenit!

Amikor utoljára az ovira gondoltam, “ó, még messze van” – volt. Hmm… Aztán néhány dolog megváltozott, és hirtelen azon vettem észre magam, hogy benti cipőt és ovis ágyneműt keresek a neten.

Az első ovis nap? Az vasárnap kezdődött. Egész nap csak puszilgattam, ölelgettem, meg persze sóhajtoztam, miközben vasaltam és  készítettem a vinnivalót. Ha ránéztem, könnybe lábadt a szemem, máshogy nem ment. Este gyorsan elaludtam, aztán úgy 1,5 óra múlva fel is ébredtem, és onnantól kezdve ment az agyalás. Majd közel a reggelhez sikerült végre elaludnom, és persze úgy ébredtem, mint akit fejbe vertek.

Lényeg, a lényeg, felöltöztünk, és elmentünk az oviba. Apa is velünk jött, ő is látni szerette volna hogy mennek a dolgok, és hát egy kis erősítés jól is jött. Bementünk, ügyesen megkereste a saját kis fakkját, amit a “halakka” jelnél talált és “beköltöztünk”. Miután átöltöztettem, elbúcsúztunk, majd a következő pillanatban arra eszméltem, hogy Mincsikével kézenfogva bementek a csoportszobába. Én egy kicsit kapkodtam levegő után, majd pánikszerűen becsuktam utánuk az ajtót, hogy nehogy meggondolják magukat vagy csak hátranézzenek és meglássák, hogy hiába törekedtem rá, egyáltalán nem sikerült, sírok. Szótlanul baktattunk az autóhoz. Vettünk reggelit, majd ugyanúgy szótlanul haza. Még csak fél 9 volt, de már túl voltam a reggelin, nagyjából rend is volt és egyfolytában a telefonomat néztem. Vagy a pontos időt, vagy azt, hogy nem volt-e nem fogadott hívásom az oviból. Apával kerülgettük egymást, és versenyt sóhajtoztunk. Ő se tudott a munkájára koncentrálni, és én is csak totyorogtam. Gyönyörű napsütéses idő volt, de nekem nem volt kit elvinni sétálni. Óvó néni felhívott még reggel, hogy legyek egészen nyugodt, minden rendben van. Miron egyfolytában beszél, ők meg kiterülnek tőle, olyan vicces… (Ajajj, akarom én tudni, hogy miket beszél ez a gyerek?)

Elmesélte például, hogy mondta az óvó néni a gyerekeknek, hogy most mindenki pakolja el a játékokat. Erre Miron odament néhány kisgyerekhez, akik játszottak tovább, és erősen gesztikulálva mondta: “Nem hallottátok? El kell pakolni!” Mindez kb. fél órával az oviba érkezése után… Nem rossz, nem rossz, sőt egészen bíztató, de azért még nem bontottunk pezsgőt.

Fél 12-kor már nagyon mehetnékem volt. Mincsiért ilyenkor szoktam indulni, mert ő csak délig volt oviban. Eddig… Ha dolgozni fogok, nem tudok majd délre értük menni, így Mironnak meg kell szoknia, hogy ott alszik. Ebből pedig az következik, hogy sajnos Mincsikének is. Azt óvó nénik azt tanácsolták, hogy egyből mélyvíz, hosszú távon jobb és könnyebb így a gyerekeknek. Tehát délben nem mentem sehova. Helyette eltűnődtem, hogy a “mégmielőttvisszamegyekdolgoznimegkellcsinálnom” listámról melyik dologgal kezdjem. Hosszú ám, sajnos csak a fele lesz kihúzva szerintem. És az se ezen az első napon…  Az első napon nem ment semmi. (Csak a hasam az idegeskedéstől, de ebbe most nem megyek bele ne aggódjatok.)

Hogy a csudába lehet egyébként, hogy ilyen hosszú egy délelőtt? Mindig ilyen hosszú? Borzasztó ez a csend, és hogy nem szalad elém senki, ha hazajövök.  Gigi barátnőm azt tanácsolta, hogy máshogy fogjam fel. Örüljek neki, hogy kicsit utolérem magam, élvezzem ki a nyugodt napokat, és gondoljak arra, hogy milyen jó nekem, mert mehetek egyedül vécére, és nézhetek 3D-ben pornót. Igen, és ha jobban belegondolok,  szexelhetek akár a nappali közepén is, végigmondhatok több mondatot anélkül, hogy bárki  közbeszólna, sőt telefonálhatok is, mert a telefonom újra csak az enyém, nem játszik rajta egy gyerek sem, és végre azt is hallom, hogy a vonal végén mit mondanak. Olyan zenét hallgatok, amilyet csak akarok, és ha valamit elkezdek, azt be is tudom fejezni anélkül, hogy félbe kéne szakítanom, mert valakinek esedékes egy seggtörlés. A lista gazdagon folytatható és jól is hangzik, de ilyen áron?

Már látom, hogy egy bejegyzésbe sok lesz, amit terveztem, úgyhogy jöjjenek a zárógondolatok. 3-ra mentünk a gyerekekért. Én már két utcával előrébb kikötöttem a biztonsági övemet, mert úgy éreztem, ha megáll az autó így gyorsabban ki tudok szállni. Futólépésben tettem meg az utat az oviig. Mögöttem Apa és Martina. Viccesek lehettünk. Miron akkor ébredt, óvó néni kezében volt.  Még kicsit kábán, de minden a legnagyobb rendben. Egyszer sírt napközben, mert “Sófi” megszorította az ujját, de úgy gondolom ez belefér. Néha Mincsike átment hozzá a nagycsoportból, de Miron nem nagyon foglalkozott vele, állítólag szépen eljátszott. Úgy kb. ennyi Miron első ovis napjáról. Lesz folytatás ám, hamarosan írom!