Egy szőke kislány…

“Egy szőke kislány várja a szüleit a zöldségespultnál!”
 - hallatszott az Interspar hangosbemondójából.

Apa gondolatai:
Milyen anya az ilyen? Arra nem képes, hogy vigyázzon a gyerekére. Tényleg elfogyott az összes Pick békebeli kötözött sonka? Fasza. Mincsike különben sem lehet, mert ő nem szőke, hanem szőkésbarna. Ez a Regnum milyen lehet vajon… Hmm… Mindegy, veszek kettőt, ha nincs jobb, aztán megkeresem Anyáékat…

Anya gondolatai:
Kiveszem Miront a babakocsiból, mert nagyon nyűglődik. Mit mondtak be? Egy szőke kislány várja szüleit??? Mincsike Apával van… Várjunk csak… Mincsike Apával van? Egy szőke kislány? Miért nem Sára/Kata/Lilla/Zsófi várja a szüleit? Vagy olyan kicsi, hogy nem tud beszélni, vagy csak nem hajlandó megmondani a nevét. Úristen, Mincském!!!!!!!!!!!!!!! Martina, szaladj a zöldségespulthoz. Addig én itt félrehúzom egy kézzel a babakocsit meg a bevásárlókocsit. Hoppá de ügyes vagy Mironkám, milyen nagyot böfiztél. Nem lehet, hogy Mincsike az, Mincsike Apával van. Mincsike Apával van. Mincsike Apával van. Mincsike Apával van. Na végre, ott jön Apa, és nem tűnik idegesnek, úgyhogy biztos minden oké. Martina is mindjárt jön Mincsikével, csak kicsit lemaradtak.
- Apa, Mincsike Veled volt, ugye?
- Velem??? Nem Veletek?

Miron gondolatai:
????????????????????????????

Martina gondolatai:
Kizárt, hogy Mincsike legyen, ő ugyanis nem ment volna oda az eladókhoz, hogy nem találja a szüleit. Mincsike Apával van, kötözött sonkát válogatnak. Egészen biztos, de mivel Anya kérte, megyek és megnézem azt a kislányt… Remélem szembetalálkozom Apáékkal, mert alig várom, hogy elmondhassam, hogy Anya milyen hülyeséget talált ki… Méghogy Minerva… És persze én fussak. Hoppá, micsoda csődület van itt. Egy jó nagy kupacban az eladók és körülöttük egy kisebb vásárlói csoportosulás is. Mindenki bámulja az eseményeket, nincs jobb dolguk???  “Van valakinél papírzsepi?” – kérdezi egy nő. Ketten guggolnak, az egyik eladó simogatja a szőke kislány hátát. Látnom kell azt a kislányt. Látnom kell, mert ha már előkerült az anyja - aki biztos tusfürdőket szagolgatott ahelyett, hogy a gyereke kezét fogta volna – meg akarom mutatni Anyának. Jajj, nagyon sír a kislány… Közelebb megyek… Basszus, ez Mincsi!!! 

Mincsike és a mobil

Ígértem, hogy írok pár sort Mincsike és a mobil kapcsolatáról.

Néhány hete kezdődött… Amikor kórházban voltam nem bírtam ki, és többször kértem Martinát, hogy adja át neki a telefont, hadd halljam legalább a hangját. Ezt megelőzően sosem nyúlt hozzá, nem telefonáltattuk. Az engem hívóknak nem kellett attól tartaniuk, hogy egy töpörtyű veszi fel a telefont és produkálja magát a vonal túlsó végén. Hogy én mennyire utálom az ilyet. Nyilván, ha felhívok valakit, az azért van, mert valami közlendőm adódott, nem pedig azért, hogy hosszasan könyörögjek egy picikének, hogy vigye már oda valamelyik szülőjének a telefont.
Na de visszatérve az én csemetémre:

Mára kicsit megváltozott Mincsike viszonya a mobilhoz, mobilomhoz, bár a hívásaimat továbbra sem fogadja.
Amire viszont rájött magától:
- Hogyan kell lefényképezni abban a 20 másodpercben, amikor tusolás után tiszta pizsiért rohanok, mert elfelejtettem magammal vinni.
- Hogyan kell a régi, kedvenc képeimet egy mozdulattal, visszafordíthatatlanul törölni.
- Hogyan lehet alkalmazásokat törölni.
- Hogyan kell e-mailt írni, és küldeni.
- Hogyan kell este 10 órakor a híváslistámból felhívni az utolsó számot.
- Hogyan kell beállítani a telefont, hogy hajnali 3:15-kor ébresszen.

Próbálok jobban figyelni a jövőben, és kihasználni a repülő üzemmódot, mert szeretném elkerülni, hogy a villanyszerelőnk a késő esti órákban MMS-t kapjon egy szoptatásról.

Anya jobban(?) tudja

Mincsike a számítógép előtt ült. Martina a Youtube-on keresett neki valami zenét, mert azt nagyon szereti. Miron éppen altatódott, így a zenehallgatás csak egyfelől tűnt jó ötletnek. Gond egy szál se, erre megoldás a fülhallgató.

Martina: – Állítsd be, hogy ne legyen túl hangos, ha mindkét fülébe bedugod.
Én: – Oké. Nem kell állítani, így pont jó. – mondtam, és már be is helyeztem Mincsike fülecskéjébe
Martina: – Neeem, így túl hangos lesz!
Én: – Dehogy hangos. Mincsike, ugye nem hangos?
Mincsike: …..
Én: – Hahó! Mincsike, ugye nem túl hangos?
Mincsike: – Nem kérek!

3 euros zsiráfetetés

Míg sokan büszkék arra, hogy a picikéjüknek milyen ügyes az egérkezelése, én arra vagyok büszke, hogy  idáig sikerült távol tartanom Mincsikét a számítógéptől. (A hangsúly az “idáig”-on van.)

A napokban talán jókedvemből, talán lelkiismeretfurdalásból – mert bizony nagyon keveset foglalkozom vele – én kezdeményeztem, hogy üljön oda és próbálja ki. Sajnos ezzel a napi rutin részévé kell, hogy váljon – ezt már tisztán látom.

Nem a számítógép volt azonban az első technikai csoda Mincsike életében, bár egyik sem túl régi kapcsolat.

Távirányító. Talán pár hete lett kioktatva a kezeléséből, pusztán praktikus okokból.

Telefon. Ez egy külön posztot érdemel. (Hamarosan!)

iPad. Ezzel elérkeztünk a bejegyzés fő mondanivalójához.
Az iPad egy érintőképernyős kütyü. Martináé, ő használja főleg internetezésre, de játszani is szokott rajta. A játékokat az internetről lehet letölteni. (Apple Store) Vannak olyanok, melyek elérhetőek ingyenesen, de a legtöbbjük fizetős. Ehhez regisztrálni kell és megadni egy bankszámlaszámot. Elsőre hosszadalmas csak, később egy mozdulat az egész, mert a jelszó megadása után hozzáférhetővé válik a profil, így a bankszámlaszám is. Lehet, hogy ez így egy kicsit félelmetesnek tűnik, de nyilván nem ezen a számlán gyűjtögetjük megtakarításainkat. (A mit????)

Hétvégén éppen főztem, Apa tévézett, a Lányok szép csendben elvoltak, Miron aludt. Jött egy sms. Mindig egy helyen tartjuk a telefonjainkat, odamentem, hogy csekkoljam az üzenetet és megnézzem, ki kapta.
Apának jött a bankjától egy értesítés, miszerint leemelték vásárlásáért a 3 eurot.

- Martina! Te vásároltál valamit az interneten? – kérdeztem suttogva, hogy Apa még ne hallja.
- Neeem, dehogy! Biztosan nem. – válaszolta, én pedig megnyugodtam és jóval hangosabban megkérdeztem Apától is, de akkor már biztosra mentem:
- Apa, mit vettél 3 euroért?
- Nem vettem semmit! – vagy valami hasonlót reagált, mert nem értette a kérdést.
- Neeem? – kérdeztem vissza értetlenül, majd a következő pillanatban hirtelen minden világossá vált, mert ezt láttam:

 - Mincsike! Te jó ég!
Igen, Mincsike játszott éppen egy zsiráfetetős játokot az iPad-en és ugyan nem tudatosan, de vásárolt neki extra eledelt.
- Martina, ez komoly, hogy zsiráfkajára költöttünk 3 eurot?
- Igen! 50 epret vett és limonádét.
- Meg szagyit is vettem! – tette hozzá büszkén Mincsike

Barbapapa

Az én korosztályom talán emlékszik még Barbapapára… Egy ideje az egyik üzletben felfigyeltem rá, hogy nem csak az agyonunt macsek díszíti a gyerekruhákat, hanem a Barbacsalád tagjai is. Hiába kerestem a neten, nem találtam magyar nyelvű mesét, hogy Mincsikének megmutathassam. Ha bárkinek birtokában van, vagy csak tud egy jó lelőhelyet, légyszi mindenképpen ossza meg velem!
Mincsikém ebben az üzletben beleszeretett egy pizsibe. Előfordul nála ilyen. Legutóbb pont ugyanitt jártunk ugyanígy, amikor egy tüllszoknyás csodával kellett a pénztárhoz mennünk. Akkor kicsit visszafogottabb volt, mint most. Most ugyanis határozottan, ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy ő ezt bizony AKARJA.
Oké, végülis nekem is tetszett, bár nem pont az, hanem egy ugyanolyan, de világosabb színű. Lehetetlenség volt le, illetve rábeszélni. Leakasztotta a neki tetszőt, és fél órán keresztül hurcolta utánam, amíg én nézelődtem. Egy idő után ráeszmélt, hogy neki ez annyira tetszik, hogy vehetnénk akár kettőt is, és akkor egy ideig két egyformával követett. 
A legaranyosabb mégis akkor volt, amikor meglátta, hogy egy kislány közeledik felé. Odarohant hozzám, majd izgatottan ezt mondta:
- Nem fogom engedni, hogy ez a kislány elvegye tőlem! :)
Persze én nem láttam ilyen szándékot a kislányon, de igaza van Mincsinek, sose lehet tudni…
Ez az a pizsi:

Anya vezet…

Timi bejegyzését olvasva kezdtem érezni, hogy erről nekem is beszélnem kell, mert hálás téma. Akárcsak a szülés, amiről két ismeretlen nő is órákig tud beszélgetni, vagy az idősebbeknél az orvosi leletek, esetleg a pasiknál a foci, és a katonaság… (Na jó, a “nekem” pasiknál… A fiatalabbaknál csak a foci.)
Pont a fent említett bejegyzés kapcsán kezdtem el számolgatni, hogy hány éves is a jogosítványom… Kijött egy szám, de mondom az lehetetlen, inkább felállok, és előkotrom. Előkotortam…. Annyi, jól számoltam. Múlt hónapban nagykorú lett a jogsim! Na ugye, hogy erről írnom kell.

Három történet jutott hirtelen eszembe. Az első rendőrös, a második koccanós, a harmadik pedig igazi sikersztori. Már látom, hogy elég hosszú lesz ez a bejegyzés, ha jobbat vártatok bocsi.

A rendőrös
Azt tudni kell, hogy életemben egyszer állított meg rendőr - akkor. A jó öreg Forddal téptem hazafelé egy vásárlásból, kb. 10 éve. Rendőr intett, félrehúzódtam, gatyám megtelt… Olyan szabályosan vezettem, mintha egy vizsgabiztos terpeszkedne a hátsó ülésen - az nem lehet, hogy azért állított meg, mert valamit elszúrtam. Gyorsan se mentem… Akkor meg? Papírokat kérte, én pedig odaadtam. Próbáltam eldönteni, hogy az a jobb, ha pókerarccal csinálom végig, vagy pedig az, ha kedvesen mosolygok. Megnézte a papírokat, majd azt kérdezte, hogy hol van a rendszám. Ez most hülyéskedik? Először arra gondoltam bizisten, hogy ez valami tesztkérdés, és kapásból rávágtam, hogy elől és hátul, majd vártam a következőt, de akkor a rendőr elindult a kocsi elejéhez… Rendszám sehol!  Azannyát, ez meg hogy lehet?

Apával még napokig vitatkoztunk, hogy melyikünk hagyta el, végül persze sose tudtuk meg…

A koccanós
Ennek is már vagy 10 éve… Akkoriban nagyon ritkán vezettem, évente 1-2 alkalommal, csak ha nagyon muszáj volt. Ebből adódóan rutin semmi, bátorság még annyi se…

Apa Pesten dolgozott. Egyik este telefonált, hogy lekéste a vonatot, és nagyon soká jön a másik, jó lenne, ha érte tudnék menni. Ez viccnek nagyon jó lett volna, vártam is, hogy felnevet a hatásszünet után, de bizony nem így történt. Elhangzott viszont néhány “menni fog neked – ügyes vagy te – nincs is ilyenkor forgalom” és azon vettem észre magam, hogy veszem a cipőm. Négy bibi volt csak. (Akkor még csak négy, ami persze ma már a nagykorúval nem lenne bibi, de akkor nagyon is az volt.)
1. PESTre kellett vezetni NEKEM. (Kb. 65-70 km és ugye igen forgalmas a mi kisvárosunkhoz képest)
2. Sötét volt. 
3. Esett az eső.
4. Tolatva nem tudtam kiállni az autóval a keskeny utcánkba.
Méghogy én ügyes vagyok…  
Mázlim volt végül, mert a szomszéd fiú segített, és kiállt nekem. Igaz, ezzel a bibik száma 5-re nőtt. Letekerte ugyanis a vezetőoldali ablakot, ami rossz volt, és felhúzni már nem lehetett… Sebaj, arra gondoltam, hogy úgyis lángol az arcom az izgalomtól és idegességtől, jól fog esni a folyamatosan beáradó friss levegő. Elindultam.
6. Hoppá! Benzin az nincs!
Akkor tankoltam életemben először, de nem bánnám, ha azt írhatnám, hogy utoljára is, és nem csak a közel 350 forintos üzemanyagár miatt… Az ott történtek óta tankolásparám van. Pontosabban a tankolással nem volt gond, azt a fiú megcsinálta helyettem. Fizetni is tudtam, tehát már majdnem túl voltam az egész tortúrán, amikor…

Beültem az autóba, és indultam volna, ha egy Trabant nem áll volna az út közepén… Előttem… Útban… Oké, ezt valahogy ki kell kerülni. A sebességváltóra pillantottam, és kimondtam hangosan is: D – direkt, N – üres, R – rükverc… Tehát akkor R… Mentem hátra, tekertem a kormányt, majd egy nagy puffanás, és megálltam, pedig nem fékeztem. 
AZ A KUKA HOGY KERÜLT ODA??? Fém volt, egy vasoszlopon. Autón hátul hatalmas horpasz, kukán szintén.  
Még vagy fél órát dekkoltam ott, amire mindenféle jegyzőkönyvet kitöltöttek és aláírtam. A GFB kifizette, igaz a B/M besorolásunk csúnyább lett tőle… (Ez kapja a 7-es sorszámot…)

Érdekes, de meg se fordult a fejemben, hogy hazamenjek, és ne Apáért. Épségben odaértem végül, sötétben, szakadó esőben, letekert ablakkal. Biztos kitaláljátok, hogy hazafelé ki vezetett…

A sikersztori
A koccanós és eközött eltelt kb. 6-7 év. 6-7 pesti vezetés nélküli év. Türelmetlenül vártam ezt a napot… Mehettünk az autómért. Az ÚJ autómért, ami az ENYÉM! Hónapokig vártam rá, és végre eljött ez a nap is.

A forgatókönyv a következő volt: Apának még reggel fel kellett mennie Pestre pár órát dolgozni. Utána majd hazajön, és hármasban felmegyünk a régi autóval – amit beszámítottak az újba – a Jászberényi útra…
Már totyorogtam és az ablakban lógtam telefonnal a kezemben, amikor végre megcsörrent. Apa volt az. Nem ér már haza semmiképp, közbejött valami munka, induljunk el ketten a Martinával és majd ő odatömegközlekedik valamikor.

Oké, megyünk… Hátul ült az egyszem imádott lányom… Az autó ép volt, épen éppen eladni vittem… Próbáltam elterelni a gondolataimat, amikor a pályán hasítottam, de nem nagyon sikerült.
Itt kezdett el szerintem először gyöngyözni a homlokom… Aztán elmúlt, odaértünk, és kicsit nagy lett az arcom, hogy megcsináltam. :) Hazafelé is én vezettem. Az ÉN autómat. :)

 

Mennyi az idő?

Kivételesen most Martináról mesélek, mert eszembe jutott egy – azóta már a családban legendává vált – párbeszéd.
3,5 éves lehetett…

- Apa, mennyi az idő? – hangzott a kérdés pici szájából, mintha nem lett volna neki mindegy, hogy mennyi.
- 4 óra LESZ 10 perc múlva. – felelte Apa.
- Jó, de MOST mennyi???
- … (nevetés)… Megfogtál!

Emlékszem, nem voltunk magunknál. Mit kellett volna válaszolni? Vagy ilyenkor kell bevetni, azt, hogy “kislányom, pakold össze szépen a játékaidat”?

Amit nem látok, az nincs, avagy…

…a Mincsike-féle problémamegoldás

Újabban van egy aranyos(?) szokása, amit még el akartam mesélni. (Az aranyos az nem a legjobb jelző rá, de nem jut eszembe találóbb, mert én elfogult vagyok, talán majd Nektek.)

Egy pohár vizet letett a kanapéra, én sajnos nem vettem észre, felborítottam és az egész kifolyott.
Először megrémült, majd fogta a pénztárgépét, és rátette a vízfoltra:
- Így. Most már nem is látod a vizet! – és hozzá édesen, diadalittasan mosolygott. 
Másnap egy zoknit vettem észre a kanapén. Hát ez meg mit keres ott, nem raktam volna el? Megfogtam, és mit látok? Kakaófolt-takaróként funkcionált. Persze, hogy nevettem, miért Ti kibírtátok volna, hogy nem?

Azon is nevetek, ahogy elárulja saját magát. Megszakítja a játékot, odajön hozzám és zavartan, kétségbeesve mondja:
- Ajuka, én nem csináltam semmit!
Ilyenkor azért ajuka nyomkereső-módba kapcsol, és érdekes a véletlen egybeesés, mert mindig talál valamit, ami elszakadt, eltörött, vagy kiömlött.

A múltkor, szintén kakaóivászat után, úgy mászkált hosszú percekig, hogy egyik kezével a pulcsija nyakát takarta. Közben persze a szokásos “Ajuka, én nem csináltam semmit” is elhangzott néhányszor. Adtam a kezébe valamit, a másikkal nyúlt érte. Adtam még egyet, azért is a másikkal nyúlt, persze már nem fért bele, leesett. Lehajolt érte,  ez gondolom kicsit megzavarta, és engedett a nyaktakarásból. Ekkor észrevettem a kakaófoltot a felsőjén és szóvá tettem. Tudjátok hogy reagált? Meglepődött! Meglepődött azon, hogy került oda, talán még jééé-t is mondott. Nagy arc, ugye? :)

Hajtekerés – már megint

Mincsike jön felém könyörgő tekintettel, cumival a szájában délutá 5 órakor.
- Ajuka, tekergethetem a hajad?
Vasalok éppen, nem terveztem, hogy abbahagyom, mielőtt befejezném, ezért hárítok:
- Mincsike, menj oda Martinához, tekergesd kicsit az övét, mert anya most nem ér rá.
- Martina haja kakás.
- Tessék???
- Martina haja kakás – mondja Mincsike sírós hangon.

Sírjak, vagy nevessek? Így tudta elérni Martina, hogy Mincsike ne nyúljon a hajához… Egészen idáig. :)

Krisztié :)

Voltam a postán. Kicsit sokáig tartott.

Nem mertem kiszállni.
Érthető, ugye?

 

 

 

 

 

Aztán közelebb jött. Se póráz, se gazdi.
És hatalmas.
Egy idő után elmentek, érdemes volt várni, még akkor is, ha 20 percet vett el a napomból az idegenkutya-parám. (Igen, ilyenem is van.)

 

 

A postán sokan is voltak, lassan is ment a sor, meleg is volt - a büdös emberszagról és a sok vírusgazdáról nem is beszélve. Sajnos mind-mind problémás egyed volt, mint utóbb kiderült.

A férfi, aki alá tudta ugyan írni a nevét, de amikor mondták neki, hogy nyomtatott betűkkel is kell akkor láttam rajta, hogy bajban van. Minden egyes betűt megfontolt, végül amikor a keresztnevére pillantottam, ezt láttam: FERERC
A nő, aki a 48. heti lottószámokból hármat felfedezni vélt a 47. heti lottószelvényén és nem értette, hogy miért nem fizetik ki neki. És nem értette. És nem értette negyedszerre  sem.
A másik nő, aki a férje bankkártyájáról akart pénzt felvenni…
A harmadik, aki számlát kért…
És persze megszólalt a telefon is az üveg másik oldalán, a papír is kifogyott a szalagos számológépből, majd mielőtt rám került volna a sor, megjöttek az ügyintéző gyerekei is.

Hajszál választott el attól, hogy valakinek valamit beszóljak, vagy csak csendben felrobbanjak, de erős voltam, leküzdöttem.
Aztán egyszer csak, magam sem hittem el, de végeztem.

Ez a látvány fogadott, ahogy mentem az autóm felé:

Köszönöm Neked kedves Ismerősöm, bárki is vagy, hogy bekoszoltad értem az ujjadat. Hirtelen elfelejtettem a kutyát, a várakozást és a többi bosszúságot. Köszönöm, jól esett, hogy garázdálkodtál kicsit. Vigyorogva jöttem haza.

Életjel

Egy hete nem írtam, ne haragudjatok. Az ok: időhiány és alkotói válság. Minden rendben van velünk, nem vagyunk betegek szerencsére és remélem ez így is marad.
Igazából semmi fontos eget rengető dolog nem történt és semmi érdekes, mesélhető. Készülünk a karácsonyra, hétvégén már lakásdíszítés.

Minerva nagyon várja a Mikulást és a karácsonyfát. Sokat beszélgetünk róla, mesekönyveket nézegetünk és olvasunk, na és ugye ott vannak azok a hangulatos karácsonyi filmek. Minden napra jut belőlük.

Ma jött meg az ünneplő ruhája, persze azonnal fel kellett próbálni. Gondoltátok volna, hogy egy 28 hónaposnak ruhával is örömet lehet szerezni? Nem fényképeztem, azt hiszem ezt idén is profira bízom, és majd mutatom.

Mincsike ma odajött hozzám a konyhába:
- Ajuka! Kérek valamit!
- Mit szeretnél Kicsikém?
- Öööö…. Valami fenségeset!
Őőőőzik. Mit szóltok? Politikai pályára készül?

Egy másik aranyos:
- Nemsokára jön a Mikulás és ajándékot hoz minden kisgyereknek, aki jó volt. – magyaráztuk.
Mincsike a fejéhez kapott és elkeseredve megszólalt:
- És én nem kapok semmit?

Dehogynem, nem győzöm dugdosni. A garázsban gyűjtögetem, gondosan letakarva, mert nem szeretnék úgy járni, mint egyszer.
Karácsony előtt 1 héttel történt. Én a konyhában serénykedtem telefonon pletyóztam a barátnőmmel, amikor feltűnt, hogy nagy a csend a szoba felől, gyanúsan nagy.  Bementem és nem tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak.
Martina a karácsonyi ajándéknak szánt Chou-chou  babát vetkőztette épp. Már akkor is több, mint 10 ezer forint volt és az lett volna a főajándék. Megtalálta. Már nem emlékszem, hogy jöttünk ki ebből a helyzetből és végül mit tettünk a fa alá, illetve a Jézuska mit tett, mert akkoriban még ő hozta az ajándékokat. Mint ahogy most is egy pár évig - remélem minél tovább – újra.

Ja, Martina! Csak szólok, mielőtt feltúrnád az egész garázst, a Te ajándékodat nem oda rejtettük. Van néhány jól bevált helyem bent a lakásban is.
Apáét először egyik fazekamban tároltam, Martináét pedig Apa zoknijai között. Ki hova nyúl a legkevesebbet… De már nem ott vannak, csomagolás után új helyet kaptak! A csomagolópapír pedig nem átlátszó!!! Én meg nem vagyok gonosz!

Luszikeresés

Mincsikével kettesben voltunk itthon. Ritkán, de előfordul ilyen is.
Vannak bizonyos szükségletek, melyek azonban nem tűrnek halasztást ilyenkor sem. Mincsike velem tartott persze. Jófej, ugye? Ha neki kell, akkor kizavar, ha nekem, akkor jön velem. Pedig bevallom, én is jobban szeretem ezeket a dolgokat egyedül intézni.

- Tekergethetem a hajad? – kérdezte és már neki is állt. Vizualizálod? Igen, én ott ültem, Mincsi szorosan mellettem, és tekergette.
- Valami szagot érzek az orromban! – folytatta fintorogva. Na igen, ezt már vártam. Nem mentegetőzni akarok, de az Ambipurról beszélt, melynek jótékony hatását megelőzésképp használtam. Elmagyaráztam mit érez, közben próbáltam koncentrálni is, ő pedig tekert tovább, és persze beszélt:
- Ajuka megkeressük a luszimat?
Megígértem neki, hogy amint végzek, megkeressük a Fornettis lufit, amit tegnap felvitt magával aludni. Úgy tűnt belenyugodott. Fogta magát, és kiment.

Kb. 2 perc múlva én is ki tudtam menni, és azonnal kivert a víz, elkezdtem remegni, pánikolni, mert NEM TALÁLTAM MINCSIKÉT!!! Senkinek nem kívánom azt az érzést. Futkostam föl-alá a lakásban, benéztem mindenhova, a leglehetetlenebb helyekre is, de nem volt sehol. Először csak halkan szólítgattam, hogy nehogy megijedjen, végül ordítottam egy jó nagyot:
- Mincsikeeee!
- Ittagyok ajuka! – szólalt meg végre – Csak… Csak megkeresem a luszimat!

Hármasával szedtem a lépcsőket, attól rettegtem, hogy elindul lefelé az emeletről. Soha nem csinált még ilyet, és bár nagyon ügyesen, váltott lábbal lépcsőzik már, egyedül azért van veszélye a dolognak bőven.

Gondoljátok el,  felment egyedül az emeletre, és fent hancúrozott az ágyon, mire felértem. Esze ágában sem volt lejönni persze.
Hiába, meséltem már, hogy nem erőssége a türelem…

Amikor Minerva kiakad…

Keekakíni – futás wc – bugyi le – ráül – kiküld – kiabál – bemegyek.
Feláll a biliről, én meglátom amit alkotott, és azonnal játszom, hogy mennyire örülök. Ez általában kicsit harsányabb dicséret, amit olykor taps is kísér.
(Lehet, hogy már nem igényelné, de el se tudom képzelni, hogy máshogy töröljek popsit.)
Ma ez így történt:
- Jaj, de nagyon ügyes vagy Kicsikém, milyen szép nagyot kakiltál, anya nagyon boldog!
- Aja! – szól rám határozottan. – Ne kiabálj, mert megsüketülök.

Bosszúálló környezetem

Szombat

Miután reggel beleöntöttem 3 deci cukros teát az edényszárítóba úgy, hogy az tele volt tiszta tányérokkal, még nem gondoltam rá, hogy abba kéne hagyni mára a konyhai tüsténkedésem.
Gyorsan felmostam és közben megmagyaráztam magamnak, hogy ez volt az edények bosszúja, amiért elmosogattam lefekvés előtt, de előhagytam őket porosodni.

Amikor Martina kakaóját szervíroztam és a teljes útvonalamra a konyhától az étkezőig, na meg persze az asztalra is kilötyögtettem a pohár felét, már kicsit ideges voltam. Pedig akkor még nem tudtam, hogy harmadszor, sőt negyedszer és ötödször is fel fogom mosni ma még a konyhát.
Olyan béna voltam ugyanis, hogy lelöktem az étolajas flakont, amire ugyan rátettem a tetejét, de az eséstől eltörött. Mindenkinek a fantáziájára bírom a továbbiakat.
Mindez persze főzés és zsemlesütés közben  történt úgy, hogy Mincsivel voltunk kettesben.

Kis gondolkozás után rájöttem, hogy ez a kötény bosszúja volt. Csütörtökön vettem magamnak, hogy megkíméljem a ruháimat, de persze ma nem vettem fel, mert még nem tudatosult, hogy van, így elfelejtettem. Amúgy térdig ér, és én pont térdig lettem totál olajos. Illetve nem én, hanem a kedvenc nadrágom.

Ezek után már kicsit féltem, hogy mi jöhet még, mit fogok eltörni, elsózni, vagy hol, és mennyire vágom el (le?) az ujjam, de szerencsére három a magyar igazság és nem volt ráadás.

Délutánra és estére szépen kialakult a nap, bár kicsit hosszú volt. Ikeáztunk megint és szerencsére estére volt program. Két kis bútorocskát vettünk, az egyiknek 27, a másiknak 32 oldalas (A4) az összeszerelési útmutatója. Mégsem ez aggasztott, hanem a spároszacskónyi csavar, szeg, tipli, fogantyú, szerelvény és társai, amiből Mincsike mindig azt kutyulta el, amire épp szükség volt. 70 %-os készültségnél abba kellett hagyni a zajkeltést, mert Mincsikének aludni kellett.
Holnap befejezzük és végre berendezhetem. Annyira imádom, amikor van valami új darab a lakásban , és kicsit más lesz általa, mint a megszokott – szebb, melegebb, hangulatosabb.

Az indirekt módszereim…

Olykor Martinát használom fel ahhoz, hogy elérjem Mincsikénél, amit szeretnék. Általában nem jön be a trükk, de mégis bevetem, amikor már nem tudok jobbat, hátha egyszer…

A probléma:
Mincsike lábán sosincs papucs. Igaz padlófűtés van, de folyamatosan még nem megy, így egy szál zokniban félek, hogy megfázik. Duplazokni sem elég.
Szobacipőt is próbáltam már, de azt is leveszi. Több papucsa is van, szebbnél szebbek, de hiába…

A rávezetéses próbálkozás:
Martina zokniban mászkál. Én észreveszem, csípőre teszem mindkét kezem és mérgesen mondom:
- Ejnye-bejnye, nincs rajtad papucs? Nagyon mérges vagyok. Gyorsan vedd fel, mert megfázol és akkor szólni kell a doktor bácsinak.*
Martina megszeppen és felveszi a papucsát, persze mindezt nagyon teátrálisan.
Én Mincsikéhez fordulok és kedvesen elmesélem neki, hogy Martina papucs nélkül mászkált, és rá kellett szólnom, mert meg fog fázni, beteg lesz és akkor szólni kell a doktor bácsinak.

A módszer eredményessége:
Mincsike megsajnálja Martinát. Papucs nélkül(!) odafut hozzá, majd így vigasztalja:
- Nem kell félni a doktor bácsitól, meggyógyít!

Na, most akkor hogyan tovább? Ötletek?

* Tudom nem szép dolog, hogy a doktor bácsi a mumus nálunk, de tényleg csak nagyon ritkán, végső tanácstalanságomban szoktam bevetni.

A kis méregzsák

Szeretnék mindenkitől előre bocsánatot kérni, aki a közeljövőben tervezi, hogy meglátogat minket.

Minerva, hogyismondjam… újabban kissé eléggé antiszoc.

(Fentiek és a továbbiak nem vonatkoznak Dédire, Petire és Tamásra, illetve azokra, akik Dédivel, Petivel, vagy Tamással együtt jönnek.)

Megdöbbentő és olykor bántó viselkedése 5-10 percnél nem tart tovább, így aki kitartó és nem sértődik meg azonnal egy kétéves őszintesége és szókimondása miatt, később egészen biztosan begyűjthet tőle finom puszikat és édes öleléseket. Persze mindezt ki kell érdemelni egy kis odafigyeléssel, törődéssel, de azt ő úgyis könnyen eléri.

Hogy miről is van szó pontosan és mire számítson, aki hozzánk jön, egy példa:

Mincsike imádja a Dédit. Ő valahogy egészen máshogy foglalkozik vele, mint bármelyikünk, nagyon intenzíven, minden mást félretéve, nagyon éneklősen, nagyon mondókázva, olyan dédisen.
Ha jön, mindig Anyu* hozza, ma azonban Anyu egyedül jött. Na ez volt a baj.
Nyílt az ajtó, Mincsike meglátta, hogy Dédi nem jön:

- Ez borzasztó! – mondta és mindkét kezével a fejét fogta. – Ez borzasztó!
Majd odament Anyuhoz és elmagyarázta, hogy mérges, amiért nem hozta a Dédit, és a fenekébe fog rúgni, és az majd fájni fog neki és sírjon.
Nem tudom szó szerint idézni, de kb. ezeket mondta. Majd a nyomaték kedvéért így fejezte be:
- Menj haza!

Döbbenet volt, azt hittem, hogy nem jól hallok. Közben persze zabálnivalóan aranyos is volt a kis méregzsák, ahogy hangosan, erősen gesztikulálva mondta a magáét. Szerintem legalábbis. Azt hiszem Anyu szerint nem.

Szerencsére, valahogy felülkerekedett ezen az egészen és pár perc múlva már együtt játszottak.
Szegény Anyósomnak nem sikerült, ő egyszer ennek jóval lájtosabb verziójában részesült, mégis két hétig nem mert jönni, hátha megismétlődik.

Természetesen próbáltam elmagyarázni Mincsikének akkor is és délután is egy hajazós összebújásunk alkalmával az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de tartok tőle, hogy minden igyekezetem ellenére, nem értette meg. Hogy miből gondolom, az majd egy későbbi posztból kiderül. (Az indirekt módszereim)

Szóval bocsi… Biztos kinövi… Próbáljuk kezelni a problémát, majd meglátjuk…

* Tudom alapban nem tulajdonnév, így kisbetű lenne, mint ahogy koma, dédi, stb. Én mégis nagy kezdőbetűvel említem az enyéimet a blogban, mert nekem így tetszik.

Így néz ki egy méregzsák? Ugye, nem…

Na jó, így már inkább, és ez is ő…

Így vásárolunk mi…

Hétközben a bevásárlásokat nálunk Apa intézi. Nem azért, mert lusta vagyok, vagy ő lenne papucs, egész egyszerűen így jobb mindenkinek, de főleg a pénztárcánknak.
Ő szigorúan azt vásárolja csak, ami a bevásárlólistán (továbbiakban BVL) szerepel. Én többnyire itthon felejtem a BVL-t, az üzletben próbálom lehívni a memóriámból, általában kevés sikerrel. Ha mégis magammal viszem, és valaki a fizetés utáni bevásárlókocsim tartalmát összevetné a felhasznált BVL-mal, nem sok egyezőséget találna.
Megveszem ugyanis azt is, amire annyira nincs szükség, mert nem fogyott el, de akciós.
Megveszem azt is, amire annyira nincs szükség, mert van belőle otthon, de nyerni lehet vele.
Megveszem azt is, amire pillanatnyilag nincs szükség, de később még lehet…
Megveszem azt is, amit a múltkor a reklámban láttam, ami teljesen új, és még nem próbáltam, nem kóstoltuk.  
És persze a BVL-m 1-2 tételén rendszeresen átsiklok, így kimarad a kosárból.
Apa célirányos -  én alapos lassú, mindent megnéző vagyok, hátha eszembe jut valami fontos, amit elfelejtettem felírni. Ebből következik, hogy nemcsak anyagilag, időben is jobban járunk, ha Apa vállalja fel ezt a feladatot. Kivéve ma…

Összeírtam a BVL-t, ez volt rajta:

rétesliszt 2
finomliszt 2
tej 2
kristálycukor 1
tojás 10

Ebből a liszt és a tojás volt a legfontosabb. Felvágottat, napilapot nem írtam fel, az mindig aktuális.
Hazajött Apa:
- A tejet fel se írtad, de én hoztam!
- De felírtam… – mondtam, de végülis mindegy, a lényeg, hogy van.
Kipakoltam. Ezeket találtam a zacskóban:

rétesliszt 1 kg
virsli 2 csomag
papírzsepi 100 db
tej 4 liter
élesztő 5 csomag
kristálycukor 1 kg
felvágott
Nemzeti Sport
24 óra

Nagyon nem értettem. Akciós lett volna az élesztő, hogy ennyit hozott? A tegnapi 5-ből is van még 4. És miért csak 1 lisztet vett?

- Szívem, miért csak 1 lisztet vettél? – kérdezem tőle
- Annyi volt a BVL-n. – mondja
- Nem, a BVL-ra 2 kiló rétest és 2 kiló simát írtam.

Apa feláll a pénztárcájában kotorászik. Egy BVL-t vesz elő, kicsit nézi, majd megszólal:
- A mindenit…* Még csodálkoztam is, hogy minek Neked ennyi virsli és élesztő… Egy régi BVL szerint vásároltam.

Szóval ezért nálunk holnaptól így kezdődik egy BVL: október 17. szombat…

*Ennél kb. kettővel csúnyábban kezdte…
 

A hajtekerő bajnok

A történethez tudni kell, hogy ki nem állhatom, ha valaki hozzáér a hajamhoz. Utálok fésülködni is, de én vagyok az egyetlen, akitől mégis el tudom viselni. Kénytelen vagyok.
A hajamat anyukám festi, amit néma csendben, undok arccal tűrök, illetve néha mondok valami sürgetőt. Ebből következik, hogy a fodrászommal is igen ritkán találkozom. Az az 1-2 óra, amit nagy ritkán minden rendszerességet mellőzve mégis nála töltök, az kész büntetés számomra. Végig feszült, ideges vagyok és nem azért, mert azon izgulok, hogy milyen lesz a frizurám, hanem mert hozzám ér, tapogat, fésül, sőt mi több: húzza…
Anyukám, szerintem ehhez némi közöd Neked is van, ugyanis képzeljétek el, hogy középiskolás koromig, derékig érő hajam volt. A hajmosást ezért, ha jobban belegondolok, világ életemben utáltam. Anyukám mosta, szárította, és ami a legrosszabb: fonta! Akkoriban nem volt még kreppelő, így hasonló hatást csak úgy lehetett elérni, hogy én 2 óra hosszat ültem a tükör előtt, Anyukám pedig fonta a vizes hajam. (Ezek olyan kellemeset a hasznossal összekötő hajfonások voltak, amiből azóta se jöttem rá, hogy mi tartozott az első felébe, mert a hasznos még oké: felmondtam a verset, vagy jó alkalom volt arra, hogy kikérdezze a történelem leckét, esetleg a legrosszabb, a hajmosás utáni fejmosás…)
Tehát befonta, másnap kibontotta, ami szintén nem 2 perc volt. A végeredmény? Extra dús sörény.
Most akár meg is köszönhetném azt a sok törődést, amit kaptam tőle, de inkább folytatom, lesz még rá alkalom.*
Mivel allergiás voltam mindig, ha hozzáértek a hajamhoz, azt gondoltam, hogy más is így van ezzel, így nagyon sokáig nem simogattam fejet. Ez persze megváltozott egy ideje, főleg ha a gyerekeimre és az apukájukra gondolok – őket bármikor, bármennyit.

És akkor a hosszúra nyúlt bevezető után jöjjön, amit valójában mesélni szerettem volna.
Minerva kitalálta, hogy neki nem kell ölelős plüss, vagy alvós rongyi, ő csakis úgy tud elaludni, ha tekergeti a haját. Tekergette is egy darabig, majd rájött hogy nem valami jó érzés, mert igencsak húz, így pechemre rászokott az én hajamra.
Gondoljátok csak el, min megyek keresztül nap, mint nap, micsoda kettősség ez: Minervát imádom, viszont a kellemetlen hajfogdosó érzés nem változott így sem, hogy ő csinálja.
Vegyek parókát? Bevallom még erre is gondoltam, de szerintem hasonló érzés lenne, mint sapkában aludni, úgyhogy inkább nem kell.
Minden este úgy alszunk el, hogy tekeri. Minden perc egy órának tűnik ilyenkor.

Ez egy tavasszal készült kép, de ezen látszik leginkább, hogy miről is beszélek.
Olyan a technikája, hogy a pici ujjacskáján körbetekeri feszülésig, majd rángatja, mert el akarja engedni, de nem tudja. Mennyei.
Ha álmos, vagy fáradt, akkor is azonnal kell a hajam. Érdekes, mert olyankor ő birtokolja, a sajátjának tekinti, mert így kéri:
”Aduda a hajam!”, vagy “Tekerhetem a hajam?”
Néha napközben is odarohan hozzám, teker párat a hajamon, látom, hogy jól esik neki, megnyugtatja, és azonnal szelíd kisbaba lesz a tűzrőlpattant cserfes csajból.
Este általában mellettem alszik el, utána tesszük csak a saját ágyába. Akárhányszor megébred, első szava: “Aja”, majd rögtön keresi a hajam, amit persze nem talál, de követeli, így rendszeresen térdelek az ágya mellett, fejemet előrehajtva, amíg vissza nem alszik. Éjjel 3-kor, félálomban persze 10x olyan rosszul esik, ha megtépnek, de a lényeg, hogy neki jó legyen.
Tűröm.
Pedig kellemetlen.
De azt hiszem akkor fogok sírni, ha már el tud aludni a hajam nélkül is.

*Mondjuk itt: Anyukám! Már érzem, élem azt amit Te akkoriban. Köszönöm a szeretetet, a törődést, a példamutatást, hogy a kapott és megtapasztalt élmények hatására kialakuljon a mostani értékrendem amit Apáéval összegyúrva igyekszünk a lányoknak is továbbadni.

Kaparós sorsjegy és a facica

Tegnap este Mincsikének eszébe jutott: játékbolt. Ismeritek milyen harsány, sajnos Apa is meghallotta, pedig rendszerint fülhallgatóval zárja ki a külvilágot, amikor dolgozik. (Azt a típust használja, ami a hangokat csak bizonyos sorrendben engedi át a rostán. Pl. az olyan kezdetűt, hogy “légy szíves gyere, segíts…” vagy “ide tudnál jönni picit” és ehhez hasonlókat semmiképp, viszont a “készen van az ebéd/vacsora”, vagy az “elkezdődött a meccs” már jóval esélyesebb.) Szóval ott tartottam, hogy a játékbolt hallatára jött és felnézett az órára, de mielőtt megszólalt volna, én tettem: NEM. Jó, akkor majd holnapban egyeztünk meg, az meg ugye ma van. Mindannyian szeretünk játékboltban időzni, úgyhogy nem volt ebből vita, és amúgy is dolgunk volt egy Régió közelében.
Apróságokat vettünk, műanyag állatokat, zöldségeket, gyümölcsöket, most ezeket imádja nagyon Mincsi. Bár Apa meggyanúsított, hogy az állatokat magamnak vettem, ugyanis egyszer elszóltam magam, hogy gyerekkoromban ehhez hasonlókat gyűjtöttem, és micsoda kincsesbánya ez a játékbolt. Mindegy, nem vettem magamra, főleg azért, mert eszembe jutott, hogy Mincsinek van egy hatalmas távirányítós Ferrarija, és egy favonat készlete is kacskaringós sínpályával, természetesen mindkettőt Apája választotta.

Játékbolt után, mivel sietni kellet, kettészakadtunk. Apa ment a hülyézős műszakiba, mi pedig a Tescoba.
Először ott is a játékosztályra mentünk, egy gyerekmobilt és egy gumithomast választott magának Mincsi, amivel szépen eljátszott, így tudtam nézelődni.
BL 80-as liszt nem volt persze.
Viszont volt vecsési savanyúság, nem is akármilyen! Nagy disznóság a Tescotól, hogy felállít egy vecsési pultot tele finomsággal, és olyan illattal, hogy nyeltem a nyálam még a klotyópapíroknál is. Visszamentünk. Hatalmas sor. Kizárt, hogy végigálljam. De aztán észrevettem, hogy van patiszon is, úgyhogy beálltunk a sorba, ami szép lassan haladt. Úgy félúton jártunk, amikor Mincsike megszólalt. Biztos kitaláljátok, hogy mit mondott. Igen, AZT! “Kekakíni!” Szégyellem magam, ha most belegondolok, de nagyon mérges lettem. Martinát sem hagytam a sorban, mert még én sem tudtam mit akarok venni, hogy tudná ő, hogy én mit akarok.
Rohanás ki. Persze ezekből a hipermarketekből nem is olyan egyszerű vásárlás nélkül távozni, így a 15 kilóssal a kezemben majdnem kétszer megtettem a teszkószélességet. Ezúton üzenem mindenkinek aki lop, hogy bekaphatjátok, miattatok azt hiszik hogy én is, és ezért az is szív, aki becsületes.
Na de kis kitérő után vissza a vecsésihez, aminek illata így a pöceszag után még jobban esett, mint korábban. Hirtelen felindulásból 2,5 kiló csodálatos savanyúságot vettem, alig várom a holnap ebédet.

Közben Apa is végzett, gumithomast és gyerekmobilt visszatettük a helyére, fizettünk, majd benyomtunk pár sajtburgert. Eszembe jutott, hogy fel kell adni a lottót, Apa előrement. Amikor szembejött, a vigyorgását észre sem vettem, mert kiszúrtam a kezében a kaparós sorsjegyet és nagyon pipa lettem.
Én: – Mi a francért kellett venned kaparóst? – mondtam számonkérően és indulatosan.
Apa: – Hogy nyerjek ötezer forintot.
Én: – Igen? Akkor vegyél belőle légyszi nekem egy nagy facicát!
Nem vett. Szerintetek miért?