Felvételi

Martina túl van élete első komoly megmérettetésén. Ügyes volt, jól sikerült neki a matek és a magyar felvételi is. Izgalmak azonban még várnak ránk, második felvonásban szombaton lesz még egy szóbeli elbeszélgetés.

Többen kérdeztétek már, hogy melyik iskolát szeretné választani, én pedig megígértem, hogy írni fogok róla, úgyhogy most ez jön.

Az, hogy hova szeretne menni, az már kb. 1 éve nem kérdés, és nagyon büszke vagyok rá, mert mindent meg is tett eddig azért, hogy ez sikerüljön.

Az iskoláról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, de szerencsére nem az én választásom. Martina döntött, én csak boldog vagyok, hogy így. Úgy gondolom, hogy ennél jobb helyre nem kerülhetne.

A Tatai Református Gimnáziumról van szó. (Honlap itt, vagy a képre kattintva. Ha van egy kis időtök, nézegessétek meg. Ott minden sokkal jobban le van írva, mint ebben a posztban és meg fogjátok érteni a lelkesedésem.)
 
Ha csak néhány dolgot akarok kiemelni azok közül, ami nagyon tetszik az iskolával kapcsolatban, akkor bizony nehéz dolgom van - melyik is legyen az…

Először is senki ne asszociáljon az egyházi iskola kapcsán zárdára, bár valóban nagyobb szigor van a megszokottnál, de úgy gondolom ez csak előny. Nem mindegy, hogy hova, milyen környezetbe, milyen emberek közé jár abban négy évben, amikor talán a legkritikusabb korban vannak.

Az igazgató maximálisan, a tanárok pedig szinte kivétel nélkül szimpatikusak. Az oktatás nagyon magas színvonalú, és bizony keményen kell tanulni, hogy helyt tudjon állni valaki.

Két osztályt indítanak minden évben, túljelentkezés van, de ennek inkább nézzük az előnyeit. Mivel kislétszámú iskoláról van szó, nagyon családias. Mindenki ismer mindenkit és ami a legfontosabb: nagyon figyelnek is egymásra.

Az iskola nagyon szép, tiszta, rendezett, korszerű eszközökkel ellátott, tényleg ódákat lehet róla zengeni, és oldalakat teleírni. Nem fogok - most már csak néhány érdekes dolog, amitől más ez az iskola, mint a többi:
- Iskolaköpenyt viselnek a gyerekek, melynek elejébe bele van hímezve a nevük.
- Ha egy felnőtt betéved az iskolába, biztos lehet benne, hogy a diákok köszönni fognak neki, nem lökik fel a folyosón, előre engedik az ajtón, és segítőkészen útbaigazitják, ha kell.
- Minden tanítási napot a templomban kezdenek 10 perces közös áhítattal. (Kettőn én is részt vettem már, és nagyon jó érzés volt magamba szívni azt a hangulatot.)
- Az iskolai büfé, évekig becsületkasszás volt. Működött. (Ezt tényleg csak érdekességképp…) 
- A tanítási órák közötti hosszabb szünetben, az aulában lévő zongorához ül egy diák, elkezd játszani rajta, a többiek pedig körbeállják és énekelnek. Annyira hangulatos! És persze látszik a gyerekeken, hogy szívesen csinálják. Szerintem fantasztikus…

És hogy honnan vagyok ilyen jólértesült? Részben azért, mert Martina unokatestvére Dominika most tizedikes ebben az iskolában és szegényemet faggattam már eleget. Voltunk továbbá nyílt napokon, szülői értekezleteken, és Martina felvételi előkészítőkre járt oda. Tényleg csak jó jelzővel illethető minden, amit ott megtapasztaltunk.

Szorítsatok légyszi Ti is, hogy sikerüljön a felvételi és abban az iskolában tanulhasson négy évig, amelyikben annyira szeretne. Szorítsatok a barátnőjének, Zitának is, mert együtt, egymást segítve erősebbek lehetnek.

Születéstörténet I.- Martina

Anya lettem

Egy háromrészes sorozatot indítok ezzel a bejegyzéssel, mert
- még biztosan nem meséltem Nektek,
- közeledik az évforduló, és ilyenkor nagyon szívesen élem át újra gondolatban,
- ez a hónap számomra a szülés, születés jegyében telik, mikor máskor meséljek róla, ha nem most.
Nem könnyű a pontos visszaemlékezés, hiszen csak eltelt az a 14 év, de próbálkozom.
A napokban egyik blogtársamnál, Szilvinél olvastam egy idézetet, ami nagyon passzol most ide.  Einstein írta az önéletrajzában:
"Emlékeinket átszínezi jelenlegi énünk, tehát csalóka nézőpontból szemléljük azokat..."

Azért nézzük csak, mit sikerül felidézni…

1997. január 20-án egy hétfői napon be kellett feküdnöm a kórházba, mert vizesedtem, a vérnyomásom megemelkedett, és bizony híztam is eleget. Ez akkor számomra egyenlő volt a tragédiával. 8 ágyas szobába kerültem nyolcadiknak. (Súlyosbító körülmény.)
29-ére voltam kiírva, és életemben egyszer voltam kórházban - amikor megszülettem.
Nem emlékszem pontosan, de magamat ismerve, a hétfő délelőttöt tuti végigbőgtem.

Első nap, nagyon flottul megoldották az étkeztetésemet. Kaptam reggel egy doboz ananászkonzervet és ennyi. Akkor is utáltam és azóta is. Két konyharuha között dugdostam a kakaós csigámat, amit apukám csempészett be nekem. Franc se akart éhen halni.

Így néztem ki akkoriban. (Ami látszik a képből az bőven elég.) 21 éves voltam, és túl sok információm nem volt a szülésről. Bár már volt internet, de még csak ismerkedtem vele. Nagyjából két születéstörténetet ismertem, egyiket anyukámtól hallottam és a sajátom volt, a másik pedig kb. annyi, amennyit az Áldatlan állapotban láttam, de utóbbinak nem sok köze van a valósághoz, ezt már akkor is sejtettem. 
  (Fogalmam sem volt pl. hogy mi az az amnioscopia, és bizony milyen jó volt addig…)

Akkor még nem féltem a szüléstől, fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. 25-én féltem először. Valahogy akkor döbbentem rá, hogy itt most valami történni fog. És akkor is történni fog, hogy ha világgá megyek, vagy ha elszököm innen. Meg fog történni itt Tatán, de ha Szegedig gyalogolok, akkor is. Viszem magammal a “terhet”, ezt már nem úszhatom meg. Senki nem segíthet, nekem kell megszülnöm a babámat, és bizony ez fájni fog. Emlékszem, kinéztem az ablakon, az emberek jöttek-mentek, és én hirtelen mindegyikre haragudtam. Haragudtam, mert úgy képzeltem, hogy annak a szőrmesapkásnak max. annyi a gondja most, hogy nehogy lekésse a buszt, az a másik, aki a szatyrokat cipelte, az meg éppen azon gondolkozhat, hogy a tésztát rántás előtt szokta a levesbe tenni, vagy utána, de szülni, szülni azt csak én fogok és hiába az együttérző arcok, ez csakis az én problémám. (Természetesen meg tudtam közelíteni a dolgokat kevésbé borúsan is, és minden vágyam az volt, hogy már végre karjaimban tarthassam a kisbabámat, de ott és akkor az ablaknál a félelemtől kb. ilyen gondolataim voltak.)

25-én éjjel már egy hunyást sem aludtam, mert egyik szobatársam szült, és nagyon hangos volt. Én egész éjjel féltem, és nagyon, de nagyon egyedül éreztem magam. Folyamatosan arra gondoltam, hogy vajon hogy fog kezdődni… (Azt megfigyeltétek, hogy a filmekben mindig úgy indul, hogy elfolyik a magzatvíz? Pedig állítólag a szülések többsége fájásokkal indul, csak kisebb százaléknál kezdődik úgy, hogy elfolyik a víz. Mondjuk lehet, hogy kevésbé lenne hatásvadász, ha a hősnő ijedten ránézre Clooneyra – kizárólag Gigi kedvéért – és megszólalna: “távozott a nyákdugóm”.)

Egy kép, ami semmiképp nem maradhat ki ebből a bejegyzésből:
 
Apa egy ilyen nem éppen maroktelefonon várta a hívásomat, hogy mikor indulhat végre. (Kölcsöntelefon volt, nekünk akkor még erre nagyon nem tellett.) 26-án reggelig kellett várnia, hogy csörögjek.
Hajnali 5 órakor kezdtem érezni, hogy görcsölgetek. Persze ezek még nagyon mamabarát görcsök voltak, egészen délig. Akkor az orvosom burkot repesztett, majd hazament rakott krumplit ebédelni. Én pedig onnantól kezdve nem jöhettem ki a szülőszobáról. És persze Apa sem, mert már beöltöztették kórházi divat szerint. A fájásaim a burokrepesztés után egyre erősödtek, sűrűsödtek, kezdtek elviselhetetlenné válni.

Nagyon rossz volt, hogy nem ihattam semmit. Külön program volt két fájás között, hogy elvonszoltam magam a mosdóba és kiöblítettem a számat. Nem csaltam, tényleg nem ittam.

Kb. 2-kor megvizsgált az orvosom – jujujj, de még mennyire – és mondta, hogy 4-re lesz baba. 4-re baba??? Az már csak 2 óra… Hatalmas erőt adott ez, ami tartott kb. 10 percig, utána ismét nullán voltam.
Annyira fáradt voltam, hogy 2 perces fájások között ájulásközeli állapotba kerültem. Képes voltam 1 perces alvásokra is – vagy tudomisén mit csináltam akkor, de az biztos, hogy nem voltam magamnál.
Ilyenkor ugye elveszíti az időérzékét is az ember. Volt, hogy 1 perc alatt 3x néztem az órámra, és tényleg úgy tűnt, hogy gond van, mert megállt.

Nem emlékszem pontosan, hogy hány órakor kellett felfeküdnöm a szülőágyra, de ez az élmény nagyon kiborított. Leszíjazták a lábamat és annyira kiszolgáltatott helyzetbe kerültem ezáltal, hogy teljesen kétségbe estem.  A babanaplóba azt írtam, hogy ekkor már sokkal elviselhetőbbek voltak a kínjaim, de én ezt el se akarom hinni. Bár miért ne írtam volna igazat…

Nem részletezem tovább, mert nem is tudnám. 16:05 perckor született meg Martina (3200 gramm és 50 centi boldogságcsomag) Semmihez nem volt fogható, amit akkor éreztem. A látvány pedig egyszerűen lenyűgözött. Ahogy rámnéztek ezek a hatalmas babaszemek, az valami csoda volt. Lehetetlenség szavakkal kifejezni. Nézzétek, itt még csak pár órás volt:
És valóban tény, hogy ilyenkor az ember azonnal elfelejti, hogy min ment keresztül, és hirtelen nem fáj semmi. Az is tény viszont, hogy arra meg nem gondol, hogy még mi minden előtt áll. Legalábbis én akkor nem gondoltam. Pedig ezzel a kellemetlen részeknek még nagyon nem volt vége. Jött a lepényi szakasz, majd a kézimunka. Mert vágni azt bizony kellett, tehát varrni is. A hasamba való beletenyerelést sem felejtem el soha. Két kézzel feszegettem az orvos kezét, hogy fejezze már be, mert ezt nem lehet kibírni. “Krisztina, így egymás ellen dolgozunk!” – mondta ő, én pedig semmit, csak gondoltam.

A két órás megfigyelés után kitoltak a folyosóra, ahol a család apraja-nagyja várt. Hősnek éreztem magam, és nagyon szomjasnak. Anyósom azonnal elrohant innivalóért. Tekintettel arra, hogy vasárnap délután 6 óra volt, egészen hazáig rohant, mert ugye semmi nem volt nyitva. (Büfé, vagy Tesco, esetleg éjjel-nappali? Ugyan már, semmi nem volt a környéken.) Az első literes almalé egyhúzásra ment le, a másodikból pár kortyot hagytam.

Baba-mama szoba nem volt a kórházban, így 3 óránként kaptam meg Martinát szoptatásra.

Néhány nap múlva kikerült egy tábla a kórházra, miszerint látogatási tilalmat rendelnek el. Csodás, más se hiányzott. 31-éig kellett kibírni, akkor engedtek haza.

Apa annyira izgatott volt, amikor jött értünk, hogy Martinának gondosan összekészített mindent, amit felírtam, be is hozta, viszont nekem a kabátomat otthon felejtette. (Amikor befeküdtem, hazaküldtem az utcai ruháimat, mert nem tudtam hol tárolni.) Jó, nem volt annyira hideg, de azért január végén, kabát nélkül, ráadásul nem is tudott a közelben megállni autóval…

Ez az ágyikó várta otthon Martinát – apukám csinálta…

… és ez a járgány, ami most már talán vicces kicsit, de akkor a legszebbek közül való volt.

Folytatás lesz, hamarosan…

Születéstörténet II. – Minerva
Születéstörténet III. – Miron :)
És már most szólok, hogy negyedik rész akkor sem lesz, ha könyörögtök. :)

Amikor Martina vigyáz Minervára…

Most találtam ezt a videót. A címét ne vegyétek panaszkodásnak. Próbáljuk minél ritkábban Martina nyakába varrni Mincsikét, de ha mégis úgy alakul, maximálisan nyugodtak vagyunk. (Most szívem szerint hosszú bekezdéseken át fényezném a nagylányt, de valahogy elfojtom magamban, mert tudom, hogy kiakadna…)

Jó hírem van!

Ezúton szeretném világgá kürtölni, hogy Martina bizonyítványa kitűnő lett!!! Hetedikben… Az osztályban egyedüliként…
Annyira, de annyira büszke vagyok és boldog!!!

Jégcsap

Mentovics Éva 
Tél van 
Jégcsapok csüngnek,
lógnak a fákon.
Zúzmara csillog
hűs téli tájon.
Jéghideg szél fúj,
járja a tájat,
megropogtatva
bokrokat, fákat.
Felhőkből friss hó
szálldos a tájra,
hófehér lett már
mindenki háza.

Ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre, ha Martina nem vitt volna magával fotómasinát, amikor este ment ki kutyát/cicát etetni. Köszi.

Kinek van ma szülinapja?

Martina meghívta néhány barátnőjét egy kis szülinapozós, gyrosevős, tortaelfújós, szánkózós, szalmabálán ugrálós, wiizős vasárnap délutánra. Erről még nem is meséltem.
Képeket ne várjatok, csak ezt az egyet tudom mutatni, mert amint a kezembe vettem a fényképezőgépet, a 6 lány 6 felé futott.
Az eredeti terv az volt, hogy én majd Minervát lefoglalom az emeleten, hogy a csajok nyugodtan birtokba vehessék az alsó szintet. Na ez nem jött így össze, ugyanis Minicsike ezt az egészet úgy értelmezte, hogy a lányok azért jöttek, hogy vele játszanak, és nem volt hajlandó elmozdulni mellőlük. Nem erőltettem, mert úgy vettem észre, hogy a lányoknak sincs ellenére a dolog. Kézről kézre járt Mincsi, hol az egyik lány ölében ült, hol a másikban. Mindig volt valaki, aki játszott vele, de legtöbbször mindannyian.

Hatalmas sírással nyugtázta Mincsikém, amikor az utolsó kislány is elment, hogy ennek a jónak is vége lett. “Máskor is eljönnek a lányok?” – kérdezte bólogatva. Lányok, máskor is eljöttök, ugye?

Ez a szülinap egyébként egy komoly testvéri vitára adott okot, amit azóta sem sikerült tisztázni.
Kinek is van ma szülinapja… Mincsike szerint “Mincikének”. És a torta is az övé. Na meg ajándék is neki jár. Egy darabig próbálkoztunk, aztán ráhagytuk, mert reménytelennek találtuk, hogy meggyőzzük. Mi tudjuk, Ti is, és ezúton köszönjük a sok jókívánságot!

13 éve…

Tudjátok, hogy mit csináltam 13 éve?
Szültem egy gyönyörű kisbabát és olyan boldog voltam, mint azt megelőzően soha.
 
M a r t i n á n a k…
”Amikor még egész pici voltál, egy puszival jobbá tudtam tenni számodra a világot. Vagy egy kanálnyi orvossággal. Meg tudtam javítani olyasmit is, amin még a puszi sem segíthetett - ragasztóval és szalaggal, tűvel és cérnával, kapcsokkal és madzagokkal. (...)
A felnőttdolgok meghaladják a képességeimet. Azt kívánom, bárcsak lenne olyan varázserőm, amivel helyre tehetném az ilyesmit is. De nem tehetek mást, mint hogy itt vagyok. Mindig itt leszek.”
                                                                                    (Pam Brown)

Hótigris

Tegnap hózott, de egész nap. Gyönyörű volt.
Apa délelőtt elment szánkót venni, mert ugyan van egy, de azon nincs háttámla… Joggal kérdezhetitek, hogy akkor miért nem háttámlát akartunk venni? Mert ez csak most jutott eszembe, és gondolom úgyse kapni. Mint ahogy háttámlás szánkót se nagyon…
Nem tudom pontosan mennyi ideig volt távol Apa, de soknak tűnt. Annyira, hogy már arra gyanítottam, hogy a szánkógyárban várja, amíg legyártják neki egyedi igény szerint. Aztán egyszer csak megjött, kezében egy műanyag izével. Arcán büszkeséget véltem felfedezni, és határtalan örömet, hogy bár nem volt egyszerű, de nem adta fel, és sikerült a 23. üzletben (szakbolt!) venni egy hótigrist. Igen, miután áttanulmányoztam a papírkupacot, amit adtak hozzá, megtudtam, hogy ez a fedőneve. Na jó, valójában snow tiger. De igazából nem is ezt akartam mesélni.

Délután szánkóztunk, Mincsike élvezte – melyik gyerek  nem élvezi. Szép idő volt, nem fújt a szél, kellemes volt a hideg is és hmm, nagy hó…
Képzeljétek el, ahogy elaludt este Mincsike, jött egy hirtelen ötlet, és Martinával elmentünk sétálni. Még mindig szép idő volt, sötét, de a hó világított, csend, és egy emberrel, sőt még egy autóval se találkoztunk. Csúszkáltunk, beszélgettünk, és egyszer csak… hogy is fogalmazzak… Martina kicsit megőrült. Valami csoda folytán, átváltozott kb. 5 évessé, de abból is a rosszcsont fajtává. Fogta magát, és egyszer csak elterült az út jobb oldalán. Majd átfutott balra, vetődött, és már megint feküdt. Ezt a sort folytatta "Z” alakban fél utcányi távon. Vicces volt, jókat nevettem rajta… Egészen addig, amíg egyszer galád módon magával nem rántott. Akkor ugyanis már nem csak simán nevettem, hanem fetrengtem a röhögéstől. Nem túl nagy sztori, de olyan jó volt és vidám, muszáj volt írnom róla. Ma is megyünk???
(Persze mindig ilyenkor jut eszembe, hogy hótaposót kéne venni, de most már biztosan tudom, hogy holnap lesz a napja.)

Mutatok pár képet is, ezek ma készültek hátul, a kertünk mögött. (Ha ráklikkelsz, nagyobb lesz.)


Szépen csillogott a hó, ahogy a nap rásütött. Talán ezen látszik picit. És az ég is csodaszép volt, azt se tudtam merre kapkodjam a fejem.

 
Megmutatom azt is, hogy hol lakunk előlről-hátulról. (Csak hogy a csajok könnyebben idetaláljanak vasárnap, mert itt állítólag buli lesz!!!)

Most pedig jöjjenek a szánkós képek:

Martina megőrült elfáradt. (Na erről beszéltem.)

A MenDan-ban voltunk… II.

Újra itthon… Valahogy túl rövid volt ez a hétvége ahhoz, hogy együttérzően bólogassak, ha valaki most azzal jönne, hogy  “ugye, mindenütt jó, de legjobb otthon”…
Martina először mérges volt, hogy a suliból nem hazafelé jövünk. Szerintem attól tartott, hogy az Ikeában kell majd 3 órát bóklásznia egy 2,5 évest vonszolva maga után addig, amíg az anyja meg nem unja a vásárlást.
Gántnál nyomtam a kezébe a GPS-t, majd diktáltam az uticélt. Persze, hogy örült. :)

A szállodában még javában tartott a karácsony, legalábbis, ami a dekorációt illeti. Persze nem bántam, tőlem kitarthatna ez a hangulat az első kerti grillezésig is, sőt azzal is kiegyeznék, ha a húsvéti nyuszi, a mikulással küldené el az ajándékát.
Az étterem bejáratánál még karácsonyfa is volt. Alig tudtam lebeszélni Mincsikét, hogy ne vegye el, és ne bontogassa ki az üres papírdobozokat ajándékokat, amiket alá tettek tett a Jézuska.
Nem fotóztunk most sokat, hiszen voltunk már itt korábban, és valljuk be csak gond a fényképezőgép, pláne a medencetértben.
Mutatom is, ha már megemlítettem. Még mindig szép, és nagyon király!!! Jobb oldalt az a vaskos kövekkel kirakott “oszlop” az egyik lift, ami persze üveges, csak itt oldalról fényképeztem. Nagyon látványos. (Ha figyelmesen nézed, Martinát és Mincsikét is láthatod a képen.)

Ez a medencetér teteje közelről. Nagyon szép élőben. Efölött még van 2 emelet, ahol szobák vannak, csak azért ilyen világos, mert a legtetején is hasonló üvegezés van.

 
Ilyen, így fényből nincs hiány. Van is növény bőven a folyosókon, bár most kicsit viharvertek voltak, de szerintem csak a nagy meleg miatt.

Nagyon meleg volt az egész hotelben, de hogy a szobánkban és a fürdőszobában mennyire, azt el se tudjátok képzelni. Nagyon. Túlságosan is. Nem volt ám órákig trónolás és újságolvasás, menekültünk ki. De legalább a fürdőköpeny megszáradt 10 perc alatt, és megfázástól sem kellett tartani.
A hotelt csak egyszer hagytuk el, miután megláttuk a minibár árlistáját úgy döntöttünk, hogy átsétálunk a boltba. Ezt leszámítva házon belül töltöttük a hétvégét, szigorúan pihenéssel.

Mincsike nagyon boldog volt és végig nagyon vidám. Kb. óránként kérdezgette, hogy ugye még nem megyünk haza? Bajban is voltam szombat este, hogyan készítsem fel a hazaútra. Azt ugye nem mondhattam, hogy “holnap sajnos haza kell mennünk”, mert abból tuti világraszóló hiszti kerekedett volna. Végül, mintha örömhírt közölnék, kb. ezt mondtam neki: “Ma még nem megyünk ám haza, még egyet itt alszunk, és csak holnap kell hazamennünk." Így megúsztam a sírást és még egy finom öleléssel is megajándékozott, annyira örült.
Sokat fürödtünk és amint látjátok, még Mincsike is kipróbálta az élményelemeket. A vizet sajnos nyalogatta, hiába szóltunk rá. Ha nem a vizet, akkor a vizes úszógumit, vagy a vizes kezét.
Fürdőkádas szobát kaptunk sajnos. Elsőre megörültem neki, de aztán már bántam, hogy nem kértünk másikat.

Nagyon csúszott. Mondjuk Mincsike ezt kifejezetten élvezte…




…akárcsak a játszószobát. Igazi gyerekparadicsom, nem csoda, hogy nem akart hazajönni.



Nagyon tetszett neki a Mincsi-méretű wc és mosdó is. Bölcsiseknek, ovisoknak ez már megszokott tudom, de ő még nem látott ilyet. (A második képért bocsi, de annyira édes…)

Nagyon jókat ettünk – persze többet, mint terveztem, de egyszerűen képtelen vagyok ellenállni a sok finomságnak. Büférendszerű volt a vacsora is, és én becsülettel végigkóstoltam mindent. Egy számomra ehetetlen étel volt, az a marhahús stroganoff-módra, de ennek valahol örültem is. Eddig ugyanis még nem találkoztam olyannal, ami nekem ne lenne finom, vagy legalábbis ehető.
Szombat este megint lementünk fürdeni de ezúttal csak Martinával, mert Apa vállalta, hogy elaltatja Mincsikét. 9-kor kezdődött a buli, a világítást lekapcsolták, csak diszkófények voltak, és zene, majd jöttek hastáncosok is. Hangulatos volt, kár lett volna kihagyni.
Jól érzetük magunkat, kicsit feltöltődtünk.
Mutatok még néhány képet a legkisebbről, aztán megyek, mert kezdődik az este.

Mennyi az idő?

Kivételesen most Martináról mesélek, mert eszembe jutott egy – azóta már a családban legendává vált – párbeszéd.
3,5 éves lehetett…

- Apa, mennyi az idő? – hangzott a kérdés pici szájából, mintha nem lett volna neki mindegy, hogy mennyi.
- 4 óra LESZ 10 perc múlva. – felelte Apa.
- Jó, de MOST mennyi???
- … (nevetés)… Megfogtál!

Emlékszem, nem voltunk magunknál. Mit kellett volna válaszolni? Vagy ilyenkor kell bevetni, azt, hogy “kislányom, pakold össze szépen a játékaidat”?

Még mindig a karácsonyról

A karácsonyunkról keveset meséltem. Nem volt felhőtlen, itt és itt már említettem néhány dolgot, ami ezt alátámasztja.
Eszembe jutott még egy…

Martina egyik ajándéka 24-én még csak valahol a német-francia határ mellett egy depóban várta a kiszállítást. Illetve mi vártuk. Mert nem erről volt szó. (Csúnya Pixmánia!) Szerencsére Martina éretten reagált a helyzetre és nagyon örült, amikor 29-én végre megkapta.

Na jó, befejezem, innentől kezdve csak jót írok, hiszen az is történt velünk.
Például nagyon szép ajándékokat kaptam. Apától többek között egy Swarovski ékszerszettet, de a diadigitalizáló is ott lapult a fa alatt. Nem volt hülyeség az a kívánságlista én azt mondom. :) A facica-családom is bővült néhány új taggal, hála a barátnőimnek és Anyukámnak. Minden ajándéknak örültem, minden ajándék kedves volt, mindegyik másért.

Csak egyet emelnék még ki, Martina ajándékát. Nem tudom megszokni, hogy nem angyalkás rajzot, vagy gyurmából szaggatott karácsonyfát kapunk tőle. Egészen máshogy intézi már, ezúttal például a barátnőjével mentek el beszerző körútra. Nekem az egyik könyvet vette meg a kívánságlistámról, egy nagyon szép és nagyon lila gyöngysort, valamint egy karácsonyi macidíszt. Apájának hasonló jóságokat,  szóval tud a csaj.
Azt hiszem, vagy inkább csak remélem, hogy nekünk is sikerült az ajándékainkkal örömet szerezni neki is és másnak is.

Mi is történt még… Főztem, Sütöttem, Ettünk, ittunk, takarítottam, pihentünk, mérgelődtünk, sétáltunk, moziztunk, játszottunk. Most is a Wii volt a sláger, az valahogy még mindig megunhatatlan. Vettünk Jézuska hozott egy pókerkészletet, azzal is próbálkoztunk. Nem teszem a szekrény mélyére, mert szerintem használatban lesz – vigyázunk, tudom, függőséget okoz. Énekeltünk is, bár lehet, hogy azt csak én szeretek, a többiek meg jól tűrik, esetleg a saját érdekükben megpróbálnak túlkiabálni. (A karaoke úgy működik szerintem, hogy az élvezi csak, aki énekel. Hallgatni nem egy hatalmas élmény, sőt sokszor kifejezetten idegesítő. Legalábbis engem idegesít.)

Közben eszembe jutott, hogy nem is nagyon mutattam stúdiós karácsonyi képeket. Akinek tudtam a címét, annak küldtem e-mail-ben, de nem mindenkinek ment, így mutatok néhányat itt is.

Mincsike szomorú, és nem érti, hogy miért nem jön most egy darabig a Mikulás. Elhatároztam, hogy idén már októberben elkezdjük gyűjtögetni az ajándékokat, és már novembertől alakítjuk lassacskán az ünnepi hangulatot, hiszen olyan jó az ünnepvárás, tartson minél tovább. Maga az ünnep úgyis olyan rövid, és mire eszmélünk, már itt van a január. Hogy én mennyire utálom!

13 éve pedig milyen szép volt ez a hónap. De sebaj, most van egy szép majdnem 13 évesem. :) Uhh… Ideje lenne valami ajándékon törni a fejem…