11-re várt minket Ági. (Tudjátok, a “szotósnéni”.) 8:30-kor elkezdtem készülődni, de már tudom, hogy 7-kor kellett volna.
10:35-kor Apa sajnálkozva végignézett rendezetlen, pizsamás valómon, és megkérdezte:
- Lemondtad?
- Neeem, dehogy. – lihegtem. Újabb pásztázó pillantások, kis időzés a fésületlen fejemen, majd így folytatta:
- Pedig jobb lenne.
- Nem! Oda fogunk érni! – mondtam, bár magam sem hittem.
Odaértünk. Persze így ezúttal se leszek rajta egyik képen sem, de sebaj. (Ha ezt is kitűzöm célnak, akkor talán egy délután 3-as időponthoz tudtam volna csak igazodni.)
Közös képekkel kezdte Ági. Nem volt egyszerű, mert Miron vízszintjelzője azonnal működésbe lépett amint letettük és heves ordítással jelzett, hogy ez így bizony nem lesz jó. Egy gyerek fotózásánál csak két gyerek fotózása a nehezebb. (Nagy igazság, idézzétek nyugodtan, a történtek ihlették.) Amint Minerva a kamerába nézett és véletlenül még mosolygott is, Miron akkor sírt a legjobban.
Ági persze vérprofi és nagyon türelmes, úgyhogy lesz testvérkés kép. (Sajnos Martina nélkül, de majd legközelebb.) Az mondjuk tény, hogy többet volt Ági kezében Miron, mint letéve.:)
Minerva nagyon élvezte ezúttal is. Még talán csalódott is volt, amikor végeztünk. A mosolygás eleinte csak könyörgésre ment, de a cél érdekében mindent: könyörögtünk.
Közel 2 óra alatt született nagyjából 100 kép, amiből 40 elkészülésére várok most. Nagyon jók lettek, szerintem mindet meg fogom mutatni Nektek.
Tudnám még folytatni, de mennem kell. Az első kiruccanásunk története így ennyi marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése