Hülye egy nap…

Valójában ez egy igen régi poszt, csak valamiért megtartottam piszkozatnak. Na jó, tudom az okát:  elég sekélyesnek éreztem. Most így előásva, kb. 1,5 év távlatából is az, de ha már megírtam, csak nem dobom ki… Kezdem.

Miron ma letépte Mária fejet. Nem viccelek ám. Mondjuk amúgy is hülye egy nap volt a mai. Vagy inkább sok hülye jutott erre a napra. Valahogy úgy kezdődött, hogy reggel minden lassabban ment a szokásosnál, pedig kapkodtam is. Amivel persze csak azt értem el, hogy magasabb lett a hibaszázalékom. Az oviban holtverseny alakult ki, sikerült egyszerre érkeznünk az összes fakkszomszédunkkal. Nem baj, megoldjuk, nem sietünk sehova. A gond akkor kezdődött, amikor kiderült számomra, hogy más sem. Sőt, más jobban nem, mint én...

Egyáltalán nem zavar, hogy ott ül az anyuka Mincsi helyén, és közben egy másikkal beszélget, én meg nem férek a seggétől a gyerekem cipőjéhez. Nem zavar, nyugi, 2 percen nem múlik semmi… Na jó, 5 percen se… 10… 10 az már nem esik jól. Nem, mert nem szívesen várok kabátban állva ennyit - bár én hibám, hogy melegem van, miért nem húztam le a cipzárt.

Amikor a csoportszoba ajtajához értünk, még mindig ott volt az az anyuka aki már akkor is ott volt, amikor beértünk az oviba. Mondjuk ő mindig ott van. Én csak torlasznak hívom mert jelentősen lassítja a bemenő forgalmat. (Olykor jelzőket is társítok hozzá, de erre most nem kéne kitérnem szerintem.) Hermetikusan elzárja testével a belső világot, aztán onnan se ki se be... Az agyamra megy! Nem hiszem el hogy az óvó néniknek nem. Ezúttal is vártam kicsit, újra elköszöntem legalább Mincsitől... (Ez az, csak pozitívan!) Na még egy puszi! Majd felolvastam neki a mai menüt... Aztán a holnapit... Elkértem kb. a nyolcadik búcsú puszimat majd elkezdtem tolakodni, mint amikor a körhintán vége a menetnek és csak egy helikopter van. Győzelem, Mincsikét sikerült betolnom egy keskeny résen, de még majdnem én éreztem kellemetlenül magam. Már egyszer átszerveztem a reggelünket, hogy torlasz nélkül induljanak, erre tessék, ma korábban jött. Kifelé is belebotlottam kettőbe a hasonló fajtából. Ajtón meg kifértem, 

aztán se jobbra se balra. Totyorgok, mint a tojógalamb, majd kétszer azt mondom khmm, de végül csak a légyszihaddmenjekki használt második nekifutásra. Közben akaratlanul részese lettem egy beszélgetésnek, amit a téma súlyára való tekintettel szó szerint idézek:
- Olyan a csatja mint a felsője?
- Igen.
- Hogy is hívják...
- Pinkipáj!
- Pinkipáj igen.
- Most kapta meg névnapjára nagyban. Csak a felsővel voltam bajban.
- Miért?
- A sárgához olyan kevés szín illik.
- Mondjuk fehér.
- Igen, de az összes fehéret kimostam.

Hogy erre mit reagált az anyuka már nem hallottam, mert fejvesztve menekültem a helyszínről. Ez a kettő is mindig ott van az oviban egyébként, Akkor is ha 10 perccel előbb érkezünk és akkor is, ha később, mint ma is - felesleges minden trükközés, tapasztalatból mondom.

Egy gyors kérdés mielőtt tovább mennek: Ti kinek szoktatok köszönni az oviban? Mindenkinek? Vagy csak az ismerősnek? És ki számít annak? Ovi ajtótól a kapuig 48 lépés. (sacc/kb) Ezen a szakaszon mindig jönnek szembe. Számomra valahogy tök természetes, hogy köszönök, hiszen ha névről nem is ismerek mindenkit 1 éve (azóta mar 2,5) szinte naponta találkozunk. Mivel az arcmemóriám pocsék nem minden esetben emlékszem, hogy ki szokott köszönni, ki nem, inkább köszönök mindenkinek. De szerintem holnap már nem, mert ma is megszívtam és csak egy bamba arckifejezés volt a válasz. Pocsék érzés. Biztos én vagyok a csodabogár. Mi a szarnak köszöngetek ha nem is ismerem?

Még csak 1,5 órája voltam ébren de már a fél világból elegem volt. Csoda, hogy ezek után, amikor mentem az autóhoz, kinyitottam a hátsó ajtót és majdnem beültem? (Igen Martina ez így volt vizualizáld nyugodtan és mit bánom én, ha nevetsz, csak nem beszólni, mert nyakon váglak.) Szerencsére vág az agyam mint a borotva és időben beugrott, hogy nekem biza most vezetnem kell, sofőrre még nem telik.

Ovi után bolt, majd rohantam haza. (Csak, hogy kerekebb legyen a történet, az ovi mellett mentem el újra és torlasznak még mindig ott volt az autója. Szegény óvó nénik.) Hazafelé majdnem nekem jött egy talicska. Egy Trabant csomagtartójából lógott ki oldalirányba több, mint pofátlanul. A sofőr meg a bánat tudja mit került ki éppen -  vagy csak a márka bizonytalan úttartása volt az oka nem tudom - mindenesetre a nem sokon múlott, hogy a talicska nyele végigszántsa az autó oldalát. Ez így utólag már majdnem vicces is.

Mindjárt rátérek Máriára, csak előtte meg egy szösszenet. Városközpont főút, jelzőlámpa. Persze, hogy megálltam. Egészen addig, míg Martina meg nem szólalt: ez most így elég gáz, mert a lámpa totál zöld. Miért is állunk? Segítség én is hülyülök! De ez mar délután volt úgyhogy ne csodálkozzatok.

Mária fejével meg az történt, hogy leharapta. Úgy vettem észre, hogy valami volt a szájában. Félve benyúlok és egy papírkát veszek ki. Ejnye-bejnye. A kuka felé észreveszem, h ez nem csak egy sima papirka ez egy csajszinak feje. Biztos a hepimiles dobozból az öltöztethető barbi - gondoltam elsőre. Nem néztem meg jobban, csak akkor vált gyanússá a dolog amikor pár perc múlva a következő falatot is kipiszkáltam. Nem trendi ruha látványa fogadott rózsaszín B betűvel, ahogy kiegyengettem a formájában és állagában azóta kissé átalakult papírt, hanem egy jászoldarab. Klassz. A mesekönyvnek annyi. Martina kapta, két gyereket kibírt, a harmadikat már nem. Miront nem. Mondjuk Miront sokszor én is nehezen bírom ki. De olyan cuki!!!