Közeledik a vége, ha most megszületne Miron, már nem lenne koraszülött. Persze egy igazi pasi tudja, hogy mikor kell érkezni – kicsit előbb, de nem sokkal, és semmiképp se a vártnál később.
A hasam rettenetesen nagy, és tulajdonképpen mindenben akadályoz. A napokban túlestem az utolsó lábkörömvágáson - én erre még egyszer nem vagyok hajlandó Mironnal együtt. (Csak azért csináltam sk, mert túl csikis vagyok ahhoz, hogy másra bízzam.) Éppen elég a borotválkozás is úgy, hogy a szememmel semmire nem megyek, kizárólag a memóriámra tudok támaszkodni, ha a célterület felé közeledek.
A cipőfelvétel is problémás, csak most kezdek rájönni, hogy mennyivel kényelmesebb a terhesség vége papucsszezonban. (A család többi tagjának is, hiszen most így + 4 láb jut rájuk.)
Feküdni gyakorlatilag sehogy sem kényelmes, pillanatok alatt elzsibbadok, és mint a partra vetett bálna csak úgy vagyok képes a helyzetváltoztatásra. A pihentető alvás egy darabig tehát még álom marad.
Nem csak akadályoz a pocak, bizony útban is van, nincs ezen mit szépíteni. Sajnos sokszor rosszul mérem fel a helyzetet, így előfordul, hogy elakadok, vagy nem férek be a kiszemelt helyen. (Örök probléma ez például a parkolókban.) Legutóbb egy fióknak mentem neki, mert azt gondoltam, hogy addig nem tart a hasam, de tartott. Persze haskarc lett belőle. :(
Többet költök folttisztítóra is, mert bizony újabban Mincsike szebben eszik, mint én. Ugye elég rendellenes testtartásban ülök az asztalnál, nem férek közelebb, odahajolni se tudok, így az étel tányértól-szájig hossza megnő. Én igyekszem figyelni, de sosem sikerül eléggé.
Tehát a hasam nagy. Ha kimozdulok és találkozok valakivel, most már szinte egészen biztos, hogy a “hát te egyben vagy még?” vagy a “mikorra vagy kiírva?”, illetve a “hogy vagytok?” kérdés után jön csak minden más. Persze a figyelem az jólesik tényleg, de néha már terhes, pláne úgy, hogy sokszor attól is ezt kapom, akitől nem várnám…
(Mincsike csütörtökön így szaladt elém, amikor mentem érte az oviba: “Megszületett már Miron?”)
Másik, amit szintén szívem szerint kikerülnék, de nem megy, amikor minden szembejövő vajákos asszonynak képzeli magát, és “megérzéseit” szavakba is önti. Ilyenekre gondolok: “Nem húzod már addig, látszik az arcodon”, vagy “a fiúk lusták, nem jön ki előbb”, esetleg “nagyon lent van már a hasad, nincs sok idő hátra.” (Mennyire jó döntés volt annak idején, hogy csak akkor osztottuk meg másokkal is az örömhírt, amikor már megtudtuk a picike nemét… Micsoda találgatások lettek volna akkor is!)
Kb. így állunk állok a 37. hétbe lépve. Lassan fel kéne tennem a lábamat és pihengetni kicsit, bár elég sűrű a program, nem tudom hogy fog sikerülni. NST-re mászkálás, nőgyógyász, EKG, ultrahang, vérvétel, ez még mind-mind hátra van, és persze nem egy helyen nem egy napon… Össze kellene készítenem a kórházi pakkot is. Jajj, és még a bevásárlólistáról se fogyott el minden…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése