Kincs, Csoda és Boldogság

Kezdem azzal, hogy köszönöm szépen mindannyiótoknak a gratulációt és persze azt, hogy szorítottatok értünk.
Egy hete hazajöhettünk a kórházból, azóta próbálom kipihenni és utolérni magam, inkább kevesebb sikerrel, mint több, de bele fogok jönni.

Pár mondatban az utóbbi idők történései AZT* kivéve.

Martina

Utálni fogja olvasni, de azt kell, hogy mondjam, ő egy igazi Kincs. Nagyon sok irigyem lenne, ha világgá tudnám kürtölni, hogy milyen is ő valójában. Na jó nem fényezem tovább, inkább írom, hogy mi is történt Vele…
Meggyógyult.
A félévi bizijébe csak ötös került. (Jajj, szétfeszít ám a büszkeség!)
14 éves lett.
Túl van az írásbeli felvételin. Azt hiszem fellélegezhetünk, szépen teljesített. Második felvonásban két hét múlva lesz még egy szóbeli elbeszélgetés, aztán egy időre vége az ilyen irányú izgalmaknak.

Minerva

Amikor hazajöttem a kórházból, és megpillantottam, azon túl, hogy határtalanul boldog voltam, kb. ezek a gondolatok cikáztak a fejemben: “Milyen nagy lett!”, “Milyen dundi!”, “Mekkora szemei vannak!”. Persze gondolom 5 nap alatt látványosan nem nőtt a drágám, csak én szoktam hozzá a mini mérethez.
Mincsikém viselkedése várakozáson felüli azóta, hogy itthon vagyunk. Csoda ez a kislány, nem győzök ámulni. Miront imádja, nem tud vele betelni. Folyamatosan őrzi, simogatja, puszilgatja, és próbál nekem segíteni. Amikor pedig kicsit nem figyelek, akkor ilyeneket csinál:
Megkaparintja a telefonomat és “leszényképezi” Miront. Édes, ugye? Ezt készítette akkor:

És persze minden nap egy picit bele kell tenni az ölébe, hogy ő dajkálhassa:

Tegnap ugyan el akart költözni itthonról, de ez nem Miron számlájára írandó, valami egészen más, rettentő  komoly dolog volt az oka, már nem is emlékszem.

Oviba nem jár Mincsike. A gyerekorvosunk azt mondta, hogy eszembe ne jusson elvinni egy darabig. Sajnálom, hogy nem mehet, pláne úgy, hogy napi szinten emlegeti, és érzem én is, hogy szüksége lenne rá. A betegség viszont nem hiányzik, nem ér annyit az egész.

Miron

Ő egy igazán jó fiúcska, eszik és alszik. Hangja viszonylag halk, visszafogott – legalábbis ami a felső végéből hallatszik. (Középtájékon kicsit határozottabb, igazi kispasi.)
Úgy döntött, hogy a 3 óránkénti szoptatás helyett ő inkább az igény szerintit választja – ha lehet 2 óránként.
Már most nagyokat mosolyog és bizony rosszalkodik is. Legalábbis a takarót simán lerúgja magáról.
A kis szökőkúttal  meggyűlt már a bajom néhányszor - mindig akkor lép működésbe, amikor legkevésbé számítok rá -, de menni fog ez is.

Külsőre Apukájára hasonlít és a kicsi Minervára, bár én olykor a Papát is felfedezem benne és persze Spock kapitányt is. (De erről majd később…)

Anya

Én köszönöm jól vagyok, vagy inkább azt mondanám, már alakulok. Az biztos, hogy az időnek lesz dolga bőven ezzel az élménnyel, hogy megszépítse. De nem az a lényeg, hogy mi volt… Ami most van, az totális Boldogság! Ezt dúdolom folyamatosan, és olykor ki is mondom Mironnak “édes Kisfiam” – szokatlan még, de annyira jó!

Apa

Két szép kislány után született egy kisfia – ezzel azt hiszem elmondtam mindent, amit most vele kapcsolatban lehet.
Bónuszként még egy apró “titok”…
Apát a családon és a sportműsorokon kívül, ami kikapcsolja, az a minőségi sci-fi - abból is leginkább a Star Trek. Én nem sokat értek hozzá, de ami feltűnt, hogy több szereplőnek hegyes a füle.
És most térnék rá Mironunk apró szépséghibájára (jobb fülecske, bal fülecske):


Végezetül egy kép, ami magyarázat arra, miért húzta minden családtagom a száját, amikor tegnap kitaláltam: rendeljünk pizzát!
(Kórházi tartózkodásom alatt épült ez a torony.)

*A szülésről is mesélek majd természetesen, de ahhoz pihentebb fej kell, most még nem megy.