Úgy nagyjából ezer éve nem írtam, amiért bocsi, de van mentségem: egy pocakfájós 2 hónapossal élek egy fedél alatt. Ebből például az következik, hogy az eddig napi szintű szükségleteim – pl. számítógép előtt ücsörgés – átmenetileg(?) átkerültek az “extrák” kategóriába. (Következik ebből persze más is, de ha mindet érinteném, fent említett Minimanó felkelne mire végeznék, és akkor ma sem születne bejegyzés.)
Na, a mentegetőzés már megvolt, most kéne jönnie a lényegnek. De miről is írjak… (Tele a hócipőm az ovival, elromlott a mosógépem, vérvételen voltunk Mironnal… hmm, egyik se túl hálás téma.) Martinára hallgatok, így a poszt címe: “Mincsi hilággá megy”…
Mincsikém imádja Miront. Puszilgatja, dédelgeti és segít a maga módján öltöztetni, tisztába tenni, etetni, fürdetni. Sokszor csak úgy játék közben megszólal: “Olyan jó, hogy hazahoztad a kórházból Miront!”, vagy “Annyira szeretem Miront!” – és ehhez hasonlókat. Mindezek ellenére féltékeny. Eddig ő volt a kicsike, akinek a kívánságát hárman lesték, most pedig hirtelen nagytesó lett belőle. Sokkal érzékenyebb lett, sokkal jobban oda kell figyelni, hogy mit és hogyan mondunk neki. Egy laza tiltás, vagy egy nem azonnal teljesített kérés is képes sértődést kiváltani nála. Néha előre szól: “Most duzzogok!”. Olykor zsarol: “Nem leszek a kislányod/testvéred többé!” Előfordul, hogy el akar költözni. Hol Ausztráliába, hol Skandináviába, hol egy másik bolygóra – legutóbbi úticélja a Szaturnusz volt. Általában úgy tudom lebeszélni róla, hogy határozottan kijelentem: én is megyek – ez többnyire nincs ellenére és a végén megegyezünk, hogy akkor inkább maradjunk itthon.
Ennyi a történet, nincs csattanó a végén, csak egy kép, ami most a kedvencem:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése