Ébredéseim…

Ma hatszor ébredtem. Legalább. De 6 a biztos, amit dokumentálni is tudok.

1:18, az első
Arra ébredtem, hogy világos van, de nagyon. Először bizonytalan voltam, de aztán hamar tudatosult: mesterséges fényről van szó, nem a Nap űz velem tréfát, és felkelt kicsit korábban a megszokottnál.
Lebotorkáltam a lépcsőn és Apát láttam, amint áll a kikapcsolt számítógépem mellett. Mielőtt megköszöntem volna a fényterápiát, valami sípolásra lettem figyelmes. Két pittyegés, aztán csend, majd megint. Mire mozdultam volna a hang irányába, persze elhallgatott. Nem kedvelem az ilyen rejtélyes dolgokat, pláne nem éjszaka.
- Innen jön a hang. – mutatott Apa a gépem és környékére.
A következő pittyegő ciklusnál fogtam a vezetékes telefon kézibeszélőjét, ami egy Nők lapja alatt bújkált a számítógépem mellett és visszatettem a helyére tölteni. Elég hülye szokás de pittyeg, ha lemerült. Apa érdekesen nézett, majd felment a hálóba.
A sípolás persze folytatódott. Gyűlölök éjjel Sherlock Holmest játszani, de ennek a végére kellett járni. Úgy a harmadik pittynél rámtört a felismerés: Apa minden éjszakára áramtalanítja a hosszabbítókat, így hiába tettem vissza, nem kapott áramot.
- És hogy oldottad meg? – kérdezte Apa
- Szétkaptam. Reggel légyszi tedd majd vissza az elemeket.

1:42, a második
Épp, hogy elaludhattam…
- Aja!
- Itt vagyok Kicsikém. Aludj szépen!
- Tekerhetem a hajam?
Hát persze. Túl fáradt voltam letérdelni az ágyához, így a hegy ment Mohamedhez.

2:04, a harmadik
Igen, a szükség nagy úr, ki kellett mennem.
Egyúttal betakartam a lányokat is.

2:28
Még mindig nem tudtam visszaaludni.
Újból betakartam a lányokat.

2:34
Mi a francot ugatnak folyton a szomszéd kutyái???

4:52, a negyedik
Rosszat álmodtam. Ébredés után is sokáig a hatása alatt voltam.
Komáromba mentünk egy étterembe Komáékkal. A kaja rémes volt, de nem részletezem, nem ez a lényeg.
Indultunk volna haza, de akkor már csak Martinával voltam kettesben, a többiek fogalmam sincs hogy hova lettek. Kerestük a parkolóban az autómat, de nem találtuk. Kacskaringós, labirintus-szerű utcák voltak és fogalmam sem volt, hogy hol hagytuk. Teljesen ismeretlen volt minden, kétségbe voltam esve nagyon. Mentünk, kerestük, de egyszer csak besötétedett és tudtam, hogy így már esély sincs rá, hogy megtaláljuk. Na ekkor szerencsére felébredtem.

5:23
Még mindig az órát néztem.

6:30, az ötödik
Ébredni, és ébreszteni kellett. Martinának kakaót és tízórait csináltam, majd visszafeküdtem aludni.

8:25, a hatodik
– Lemegyünk? – kérdezte Mincsike
- Igen Kicsikém. 
Fáradtabb voltam, mint amikor lefeküdtem.

Megjegyzés:
A bejegyzést nem ma írtam, csak ma tettem közzé.
Sajnos ott tartunk, hogy a család 50 %-a beteg, konkrétabban Martina és én. Martina a héten már nem megy suliba se.
Drukkoljatok, hogy a nagy és erős Apa és a picike, de vasimmunrendszerű Mincsike ne álljon be a sorba.