Mincsikével kettesben voltunk itthon. Ritkán, de előfordul ilyen is.
Vannak bizonyos szükségletek, melyek azonban nem tűrnek halasztást ilyenkor sem. Mincsike velem tartott persze. Jófej, ugye? Ha neki kell, akkor kizavar, ha nekem, akkor jön velem. Pedig bevallom, én is jobban szeretem ezeket a dolgokat egyedül intézni.
- Tekergethetem a hajad? – kérdezte és már neki is állt. Vizualizálod? Igen, én ott ültem, Mincsi szorosan mellettem, és tekergette.
- Valami szagot érzek az orromban! – folytatta fintorogva. Na igen, ezt már vártam. Nem mentegetőzni akarok, de az Ambipurról beszélt, melynek jótékony hatását megelőzésképp használtam. Elmagyaráztam mit érez, közben próbáltam koncentrálni is, ő pedig tekert tovább, és persze beszélt:
- Ajuka megkeressük a luszimat?
Megígértem neki, hogy amint végzek, megkeressük a Fornettis lufit, amit tegnap felvitt magával aludni. Úgy tűnt belenyugodott. Fogta magát, és kiment.
Kb. 2 perc múlva én is ki tudtam menni, és azonnal kivert a víz, elkezdtem remegni, pánikolni, mert NEM TALÁLTAM MINCSIKÉT!!! Senkinek nem kívánom azt az érzést. Futkostam föl-alá a lakásban, benéztem mindenhova, a leglehetetlenebb helyekre is, de nem volt sehol. Először csak halkan szólítgattam, hogy nehogy megijedjen, végül ordítottam egy jó nagyot:
- Mincsikeeee!
- Ittagyok ajuka! – szólalt meg végre – Csak… Csak megkeresem a luszimat!
Hármasával szedtem a lépcsőket, attól rettegtem, hogy elindul lefelé az emeletről. Soha nem csinált még ilyet, és bár nagyon ügyesen, váltott lábbal lépcsőzik már, egyedül azért van veszélye a dolognak bőven.
Gondoljátok el, felment egyedül az emeletre, és fent hancúrozott az ágyon, mire felértem. Esze ágában sem volt lejönni persze.
Hiába, meséltem már, hogy nem erőssége a türelem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése