2011. január 27., csütörtök

Középsúlyos praeeclampsia

Sajnos a múlt héten öt napig tesztelhettem a kórház szülészeti osztályát.  Számomra untig elég lett volna élesben megtudni, hogy milyen is ott, de a körülmények sajnos máshogy alakultak.
Egyik éjjel nagyon felszökött a vérnyomásom, rosszul lettem és megijedtem. Kapkodás, csomagolás, kórház… Éreztem, hogy a hazautam időpontja csúszni fog, bent kellett maradnom. Teljesen kiborultam.

Nagyon fontos volt a család számára a múlt hét, erre én szépen kihúztam magam az egészből, a többiek nyakába zúdítva egy jó adag izgalmat és gondot. Mincsike itthon volt betegen. Martina itthon volt betegen, és élete első komoly próbatételére, a felvételire* készült. Illetve készült volna, de helyette inkább Mincsike rezdüléseit leste, próbált mindent megtenni azért, hogy a hiányomat ne érzékelje annyira és minden úgy működjön a családban, mint amikor teljes a létszám.

Mi is történt a kórházban…
Kaptam gyógyszert, amivel beállt nagyjából normális szintre a vérnyomásom. Jelenleg ott tartok, ha meglátom a vérnyomásmérőt, vagy meghallom a szót, hogy “vérnyomás”, máris tarkótáji nyomást érzek és homályosan látok, tehát az a jobb, ha nem foglalkozom vele. (Így a továbbiakban: VNY).
Naponta nézték az nst-t, ami bizony szintén okozott némi fejfájást, – külön jó hatással a VNY-ra ugye -  mert Miron nagyon keveset mocorgott a kórházban. Volt, hogy úgy kellett a vizsgálatra mennem, hogy előtte 2x lépcsőztettek a harmadikig. (Magas VNY-al, dagadt bokával…) Persze így se lett túl szép az eredény, pedig a szülésznők mindent megpróbáltak. Az volt a mélypont, amikor ketten rángatták, nyomkodták a hasamat, hogy felébresszék Miront, de persze nem sikerült. Nagyon rosszul éltem meg ezt az egészet lelkileg. (A történethez hozzátartozik, hogy mióta itthon vagyok, meg se áll, éjjel-nappal ficereg a mocorgó. Úgy látszik az otthon közelsége hiányzott neki is.)
A vizeletemben találtak fehérjét, és a bokám is ödémás – bár érdekes, mert ez utóbbiról van papírom egy szakorvostól, hogy nem az. (Pedig DE!)

Nagyjából minden napra jutott 1-2 szülés, amit sajnos végig kellett hallgatnom. Félelmetes volt  és szintén nagyon hatékony VNY növelő. Ekkor úgy döntöttem, hogy mégiscsak jobb lenne császárral szülni… Aztán meglátogattam a császáros részen egyik kismamát, de a szobája tele volt elrettentő példával, úgyhogy gyorsan sztornóztam: nem akarok császárt se. (A baj az, hogy sajnos hiába agyalok, nem tudok “C” variációt…)
Folyamatos babasírásban töltöttem az öt napot, ami akkor is idegesítő, ha a sajátom sír. Úgy, hogy nekem pedig még nincs ki sírjon, úgy még kevésbé volt számomra tolerálható. És mennyi szépséges picikét láttam akkor is, ha nem akartam…

Úgy nagyjából ennyi. Többet nem akarok mesélni róla, és rágondolni se… Most itthon vagyok, és várok.
Bárcsak tudnám, hogy meddig…

*A felvételiről és az iskoláról később, többet… Ígérem!

3 megjegyzés:

Szilvi írta...

Elhiszem, hogy megterhelő volt ez az egész! Martina előtt le a kalappal, hogy ennyit segít Nektek! remélem Mincsi is meggyógyult már és a felvételi jól sikerül!
Szorítok, hogy most már csak akkor kelljen menni, ha kopogtat Miron! Ne izgulj, minden rendben lesz! Ha hazaengedtek nem lehet már baj! Sógornőm nem volt ilyen "szerencsés" a praeeclampsiaval.

Kitartás, ügyesek vagytok! Nem sok van már hátra és egy csodaszép pici fiúcskával lesz teljes majd a létszám. Akinek mindene tökéletes, a 2 pici lábacsával az élen! Úgy tudom, Te is úgy rajongsz a babalábakért, mint én :)
Gondolok Rád!

Tinca írta...

Szia Szilvi!
Köszi minden szorítást, aranyos vagy!
Azt hiszem, már csak akkor leszek nyugodt, ha pocakon kívül tudom...
Iiiigen, imádom az apró talpakat, igazi nyálcsorgató számomra. :)
Puszi

Andi írta...

Kitartás Kriszta!
Nem sok van már hátra. Szorítok nektek, hogy minden simán menjen!
Puszi nektek!