2011. január 18., kedd

Születéstörténet II. - Minerva

Tökéletes babavárás után álomszülés

Életem legszebb időszaka volt a második babavárás. Mindig is több gyermeket szerettem volna, de ekkorra már magam sem hittem, hogy ezt a csodát egyszer újra átélhetem.
A 9 hónap minden pillanatát élveztem, teljesen problémamentesen és nyugodtan telt. Martina már elég nagy volt ahhoz, hogy tudjak magammal is foglalkozni, és pihenni is, ha éppen az esett jól.  Fantasztikus érzés volt érettebben, tudatosabban készülni az új családtag érkezésére.
Magára a szülésre pedig így emlékszem vissza*:

2007. július 24-e reggele egy vakriasztással indult – távozott a nyákdugó, és elkezdtem görcsölgetni is. Nem volt se vészes, se rendszeres, de azért 9:30-kor már ott voltam az orvosomnál. Megvizsgált, nem tágultam, az NST pedig nem mutatott semmit. Hatalmas csalódás volt, Apa szinte mérges is volt, hogy még nem indulhatunk. Hazajöttünk. A görcsök nem szűntek, kellemetlenek voltak, de rendszertelenek. Csak totyorogtam, se ülni, se állni nem volt jó.
Ez nagyjából így ment egész nap. Délutánra már nagyon ideges voltam és türelmetlen. Elkezdtem írni a fájásokat, de amint rendszert véltem felfedezni közöttük, szinte azonnal felborult.  Hidegfront volt egyébként, délután 4 órakor olyan sötét volt, mint este szokott, és vihar készülődött.
Estére már eléggé elfáradtam, mert ugyan nem voltak elviselhetetlenül erős görcsök, de reggel óta tartottak.

21:15-kor felhívtam az orvosomat, mert nem mertem így belevágni az éjszakába. Fél óra múlva találkoztunk a rendelőjében. Addigra már igen kellemetlenné váltak a fájások, nem volt kétségem afelől, hogy ez már az lesz, amit várunk. Megvizsgált, 1 ujjnyira voltam nyitva. Azt mondta, hogy lassan elindulhatunk a kórházba. (Bp. Péterfy, ami tőlünk azért durván 45 perc, még éjjel is) Ekkor azért kissé megijedtem.
Martinát elvittük Anyukámékhoz. Búcsúzásnál láttam a szemében, hogy nagyon aggódik értem, nehéz volt tartanom magam, hogy ne sírjak. Nem is vagyok biztos benne, hogy sikerült, de talán.

Az út az jóval hosszabbnak tűnt, mit valójában. 4-5 percenként jöttek a fájások, egyre erősebben. Nehéz volt ülnöm, sehogy nem volt jó. Minden vágyam az volt, hogy pár nappal előrébb legyünk, az autópálya másik felén, és a másik irányba tartsunk.

Bocsi Apa, hogy ezt sem hagyom ki, de annyira hozzá tartozik ahhoz a naphoz: Eltévedtünk. Többször jártunk már azelőtt a kórházban és soha nem fordult elő. Most mégsem kanyarodtunk be ott és akkor, amikor kellett volna.
Fél 12-re értünk a kórház elé. Ahogy kiszálltam az autóból, elöntött a magzatvíz.
Be kellett csengetni a kórházba, a portás aludt. Sokat vártunk, tehát valószínűleg mélyen.

Ezután jött a liftezés, ami akkor is rémálom számomra, ha nem épp a vajúdással vagyok elfoglalva, és nem egy múlt századbeli kattogó, nyikorgósan vánszorgó fülkéről beszélünk. Mindegy, Apa jelenléte átsegített ezen a parán, felértünk.

A szülészeten egy morcos nő fogadott. Később kiderült, hogy azért morcos, mert őrülten fáj a foga, és ő az ügyeletes szülésznő. Gondolom elkívánt engem a fenébe, hogy rám meg miért pont most jön a szülés. Felvette az adataimat, megkérdezte, hogy hány perces fájásaim vannak. Ekkor döbbentem rá, hogy nincsenek, elmúltak. Hoppá! Sebaj, nem kifejezetten hiányoztak.
Elmentem wc-re, amit egy labirintus végén találtam meg csodával határos módon, és ahova beragadtam.  Sajnos hamar rádöbbentem, hogy a fájások mégsem hagytak cserben, újra itt vannak, csak máris erősebben. Teljesen bepánikoltam. Dörömböltem, rugdostam az ajtót, közben kiabáltam, de senki nem hallotta meg. A nekifutásos támadásnak értelme nem volt, mert az ajtó befelé nyílt, és persze hely se lett volna nekifutni. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam ott, de nekem borzasztó soknak tűnt. Apának azért feltűnt egy idő után, hogy régóta távol vagyok, és elkezdett keresni. Ő volt a megmentőm. Azt hittem, hogy ott szülök meg a wc-n, nagyon ijesztő volt.

Kiszabadulásom után Fogfájós megmérte a vérnyomásomat. 140/90. Rám nézett és jött az ostoba kérdésével: “Izgul?” Kikerekedtek a szemeim. Ez most normális? Szülészeten, 5 perces fájásokkal éppen egy wc-s stresszhelyzet után. Persze izgulok, de használhatjuk nyugodtan azt a szót is, hogy félek. 

Hamarosan megjelent az ügyeletes orvos álmos szemekkel és közölte, hogy ő most engem megvizsgál. Láttam a bosszút az arcán “ha már nem aludhatok, majd megtudod…” Mondtam neki, hogy szivárgott a magzatvíz, de bekukucskált és közölte, hogy az kizárt, mert nincs megrepedve a burok. (Nem kezdtem el vitatkozni, ő az orvos, én meg biztos kétszer csak úgy bokáig pisiltem magam.) Kenetet vett, megvizsgált úgy, mint még soha senki. Ezután Fogfájósnak mondta, hogy “akkor megcsinálom az amnioszkópiát is”. Húha, na az  már gáz. Nem könnyítettem meg a dolgát, persze magammal toltam ki, mert így még jobban fájt. (Valahogy soha nem vagyok képes ilyen helyzetben engedelmeskedni a "lazítson” kérésnek, de biztos bennem van a hiba. Lazítani egy masszázs alatt nagyon tudok, jacuzziban is, de széttett lábaim között egy nőgyógyász fejével, szülés előtt számomra ez értelmezhetetlen.) Bosszúálló kiakadt, hogy ez nem fájhat, mert neki volt ilyen a végbelében is, aminek jobban kellett volna fájnia, de még az sem fájt. Na ez már sok volt nekem, és visszakérdeztem, hogy honnan tudja, ha nincs összehasonlítási alapja… Hozzátettem még, hogy nem a kacsával van bajom, hanem a karjával, amit konkrétan a gyomorszájnál érzek már, és igazán kivehetné. Kivette, majd faggatózott kicsit korábbi szülésekről, műtétekről, majd következett a “Ott levetkőzhet és Fogfájóstól megkapja a beöntést.” Én? Én ugyan nem. Jeleztem, hogy mivel úgy tudom, hogy ez nem kötelező, így én ezt a kényelmi szolgáltatást nem kérném. Persze, hogy nem tetszett neki. Ekkor láttam utoljára Bosszúállót.

Végre megérkezett a szülésznőm, és megtudtam, hogy az orvosom is elindult már. Ez azért kicsit megnyugtatott. 2-kor kaptam meg az epidurális érzéstelenítést és bocsi, de erről se elég egy mondat.
Jött egy másik ügyeletes orvos, aki kb. annyira volt szimpatikus, mint Bosszúálló. Nagyarc közölte, hogy domborítsam a hátamat, mint a macskák. Fájásokkal domborítani? Köszi szépen. Domborítottam - szerintem. Nagyarc szerint nem. Domborítottam megint. Megint nem eléggé. Kész, én nem tudok domborítani! Közben hallom, hogy Nagyarc ilyeneket suttog a Szülésznőmnek: “Ha most megmozdul, akkor tudod mi fog történni…” És ez még elhangzott vagy ötféle verzióban. Közben fájtam, ideges voltam, elképzeltem, hogy milyen lesz az élet kerekesszékben és úgy éreztem előbb leszek képes dorombolni, mint domborítani.  Aztán valahogy mégis sikerült. Hamar megéreztem áldásos hatását. A fájásaimról már csak onnan tudtam, hogy a CTG kimutatta, érezni nem éreztem. Nagyarc még burkot repesztett gyorsan, melynek  Mincsike feje búbja őrizte néhány napig a nyomát két sebcsík formájában.

Innentől kezdve élmény volt a szülés további része. Orvosom megérkezett, de szerencsére túl sok teendője nem akadt. Apával viccelődtek, beszélgetett autókról, kertrendezésről, meg még ki tudja miről. A szülésznőm egy idő után fel is ajánlotta, hogy ha gondolják ő elugrik kártyáért.

5 órakor vizsgáltak meg legközelebb, akkor már 9 centire tágultam. Elkezdődött a kapkodás. A barátságos félhomályból hirtelen világos lett, és  megtelt a szoba ismeretlen zöld sapkás fejekkel, és egyszerre több gumikesztyűt is láttam, mint amennyit szerettem volna.  
A tolófájásokat már éreztem, de nem voltak fájdalmasak. Azt mondták, hogy nyomjak. Nyomtam. Elsőre kibújt a fejecskéje, és az volt a döbbenetes, hogy már ekkor felsírt. Ez akkora erőt adott, hogy második nyomásra meg is született Minerva. A köldökzsinór olyan szinten rá volt tekeredve a nyakára vállára és a bokájára hogy a szülésznőm nem győzte bogozni. Talán elsőre kijött volna, ha a zsinór nem ilyen feszes, és engedi…
Közben azért kiderült, hogy igenis a magzatvíz szivárgott, ami nem is volt teljesen tiszta. (1:0 ide…)

Minerva reggel fél 6-kor érkezett közénk, 2925 grammal és 50 centivel.

P1010009

P1010018

Újra érezhettem azt a földöntúli boldogságot, amit már egyszer 10 éve. Annyira boldog voltam, szinte nem akartam elhinni, hogy így is lehet szülni.
A szülésznőm vérprofi volt, az orvosom szinte csak asszisztált neki.

Gátvédelemmel szültem, így a 2 órás megfigyelés után annyira jól éreztem magam, hogy simán képes lettem volna arra, hogy hazajöjjek és ellássam magamat és Minervát.
Ez a kép már délután készült.

DSC00178 Folyamatosan velem volt Mincsike. 3 napig voltam kórházban, és összesen 5 órát aludtam ez idő alatt. Egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a gyönyörűséggel - minden pillanatot kihasználtam, hogy csodálhassam, és karjaimban legyen.

*Terhességem alatt a Babaszobán rendszeresen beszélgettem anyukákkal, akik szintén akkorra várták babájukat. Nagyon örülök, mert néhány barátság a mai napig megmaradt, és fontos nekem.
A poszt megírása előtt segítségül hívtam néhány korabeli Babaszobás bejegyzést, hogy pontosabban tudjam érzékeltetni, ami akkor lejátszódott bennem. Bocsi, hogy túl pontosra sikerült, így kész litánia lett belőle, de most őszintén, mit kellett volna kihagynom? :)

***

Születéstörténet I. – Martina 
Születéstörténet III. – Miron (Hamarosan…)

2 megjegyzés:

Edina írta...

Ez a wc-s incidens elég durva. Bele se gondolok mi lett volna, ha ott indul el kifele Mincsi. Unalmas lehetett ez az érzéstelenített szülés. Hát nem volt izgalmasabb amikor halálközeli élményként élted meg? :D

Nicole írta...

Ez is olyan közel került a szívemhez mint Martina története! Már alig várom Miron történetét! :) zökkenőmentes,fájdalommentes rövid szülést kívánok neked! :)