Póni, gyurma, dánkesőn

Jajj, hogy megint nehogy elkiabáljam….
Úgy néz ki, hogy lassan, de biztosan lélekben is ovis lesz Mincsikém. Mesélek…

Pénteken gondoltunk egy merészet, és úgy döntöttünk, hogy az egyik rémséget pónit is elküldjük oviba Mincsikével. Benne volt a pakliban, hogy rosszul sül el a dolog és az is, hogy szúrós szemekkel fogadnak majd az óvónénik délben, mivel Starsong bizony “énekel”, de szerencsére semmi gond nem volt, sőt… (Óvónénik előtt egyébként így utólag is le a kalappal és ezer köszönet, hogy elviselték… ööö akarom mondani elviselik… mert ugye azóta is visszük.) Póni azért kellett, mert reméltem, hogy így nem lesz olyan magányos és egy szelet az otthonból megnyugtatja majd. Azt hiszem így lett. Ezen a napon mondta először az óvónéni átadás-átvételnél, hogy “alakulgat”. Imádom a pónikat, mondtam már? Hétvégén a kezdeti sikereken felbuzdulva egyébként 4-re bővítettük Mincsike pónicsaládjának létszámát, ki se bírtam volna… (Pónikról korábban már írtam, itt és itt, csak hogy az is értse, aki nem követi a blogot kezdetektől.)

Tegnap, amikor mentem Mincsikéért, már láttam, hogy valami történt, mert a cserefelső volt rajta, a másik a radiátoron száradt. Kezet mosott a drágám, és könyékig vizes lett. Milyen jó, hogy észrevették az óvónénik… Amikor öltöztettem, felhúzta a nadrágját és mutatta mindkét térdén a horzsolást. Esett egyet az udvaron, de azt mondta, hogy nem sírt.
Az első mondtatot majdnem elfelejtettem, amivel fogadott: “Jó volt itt lenni!” Kérés, kérdés nélkül, teljesen magától: "Jó volt itt lenni!” Egész délután vigyorogtam, olyan boldog voltam ettől. Véééégre!

Estére még egy meglepetést tartogatott Mincsikém. Ugye az a megszokott, ha folyamatosan beszél, be nem áll a szája. Így történt ez tegnap is, de valami nem stimmelt mégsem. Én, az anyja sem értettem a szavát. Hiába, angolt és spanyolt tanultam a gimiben, Mincsike pedig olyanokat mondott, hogy kinder és dánkesőn. :) Szegénykémnek szerintem azonnal kiment az álom a szeméből, akkora örömujjongást csaptam. Az emeletről telefonáltam Apának, aki a földszinten volt a dolgozó szobájában, hogy “Apaa, németül beszél a lányod!” (Jó, oké, belátom, hogy nem mindig vagyok komplett.)

Ma reggel, amikor kiszálltunk az ovi előtt az autóból, Mincsike rámnézett szomorú szemekkel és ezt mondta: “Nagyon szogsz hiányozni az óhodában.” Megöleltem, és elmagyaráztam neki, hogy ha megette az ebédet, már ott is leszek érte. Semmi gond nem volt, simán bement ezek után. Én itthon még rágódtam ezen a mondaton egy darabig, és ismét rá kellett jönnöm, hogy ez a kislány egy igazi csoda… Annyira okos. Nem sír, nem hisztizik. Bár rossz neki, hogy otthagyom, hiányozni fogok neki, de beletörődik. Imádnivaló, nem?

Ez pedig az első ovis alkotása. Alma és sárgarépa. :) És tudjátok mit mondott, amikor kezembe vettem?
”Neked csináltam, hogy boldogabb legyél, amikor tüsszögsz és szújod az orrod. Tedd oda a téméhöz*.” (elég durva allergiás időszakon vagyok túl) Hát nem imádnivaló? Vagy már kérdeztem?

Hogy az örömöm teljes legyen, az óvónéni azt mondta ma, hogy az udvaron sokat mesélt Mincsike.
Próbáltam délután faggatni, hogy miről, de azt mondta, hogy “eszelejtette”. Azt állítólag nem mesélte, hogy lesz kistestvére, így megnyugodtam, hogy egyelőre a kuki-kérdés nem került elő…

*téméhöz-tévéhez
szejemön-fejemen
asztalnél-asztalnál
Több nincs, de ezt a hármat rendszeresen így mondja, hiába javítjuk.