Újra itthon… Valójában már péntek óta, csak nem jutottam idáig.
Először is szeretném megköszönni a sok sms-t, e-mailt, rámgondolást és segítség-felajánlást, nagyon jól esett. Minden rendben van Mironnal is, velem is - túlestem a műtéten, most teljes erővel gyógyulok…
Azt nem tudom, hogy a köhögéssel és tüsszögéssel járó megfázást ki küldte rám, valószínű ugyanaz, mint aki a hasmenést, de sebaj, rá fogok jönni, és számolunk! (Varratokkal mindhárom tevékenység finoman szólva kellemetlen, de sebaj, ezt az akadály is veszem - csakazértis!)
Mincsikém viszonylag jól viselte, hogy nem voltam itthon, persze az is közrejátszott, hogy voltak lelkes segítőink, akik próbálták maximálisan lefoglalni és elterelni a figyelmét. Martinának Mincsike már megköszönte, méghozzá úgy, hogy este elalvás előtt ezt mondta neki: “Te olyan vagy nekem, mintha az anyukám lennél…”
A reggeli ébresztés az úgy történt, hogy Martina fülétől 2 centire kiabálta Mincsike: “Martina, nekem most már nagyon hiányzik az anyukám!” De mindezek ellenére tényleg jól viselte. Néha kesergett, hogy nem vagyok itthon, de beletörődött és nem kérdezett semmit.
Martina feljegyzett és elmesélt két aranyos Mincsi-beszólást…
Martina labdázni akart Mincsikével, de ő inkább olvasni szeretett volna.
Mincsike: – Jó, akkor te labdázol én pedig ómasok.
Martina: – De hogy lehet egyedül labdázni?
Mincsike: – Hát… használd a képzelőerődet!
Ehhez van egy videóm is… Bár nem ekkor készült, de nagyon idevág…
A másik Mincsiszáj:
Mincsike meg akarta szólítani Martinát:
- Dédi… vagy Mama… vagy… nem tudom én ezeket a neheket!
Végül köszöntöm 36. rendszeres olvasómat, és Nikit is, mert azt hiszem ez elmaradt… Remélem jól fogjátok itt érezni magatokat és gyakran visszajöttök!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése