Ezt a bejegyzésemet folytatom…
A helyzet nem sokat változott, igaz nem is adtunk rá lehetőséget. Két hetet itthon volt Mincsike a bárányhimlő miatt, hétfőn vittem először. Remélem, hogy akinek muszáj volt elkapni, az már elkapta és otthon gyógyulgat, aki pedig továbbra is jár, az vagy túlesett már rajta, vagy oltást kapott ellene.
Nehezen indult a reggel tegnap is és ma is. Sokat kesereg és vagy azt hallom tőle, hogy: “Nagyon szogtok hiányozni!” vagy “Szeretnek engem az óhónénik?” Ezt felváltva, egészen az oviig. Ott a szokásos “nemakarlakelengedni-ölelés”, majd megtorpanás, végül az én tolom, óvónéni húzza következik.
Délután már semmi gond nem volt, sőt nagyon vidáman fogadott és zsebelte be a dícséreteket az óvónénitől, aki örömmel újságolta, hogy Mincsike megszólalt, mesélt, énekelt…
A mai reggel ennek ellenére a szokásos forgatókönyv szerint alakult… De miért is csodálkozom? – kérdezte ugye Martina… Igaz, valójában egyáltalán nem lep meg, hogy így viselkedik Mincsikém, hiszen halmozottan hátrányos helyzetből indul.
Martina is valahogy így kezdte az ovit. Aztán a folytatásban kb. 3 hétig indult a nap minden reggel sírva a tanító néni ölében… Szerencsénk volt, mert igazi tyúkanyó volt Lujzi néni, aki miután reggel lefejtette rólam a síró Martinát, valahogy képes volt arra is, hogy megnyugtassa.
Próbálkoztunk még ovisan modelltanfolyammal… Azt a sírást, amit ott lerendezett, nem lehetett bírni idegekkel, így másodszor már nem mentünk.
Táncolni viszonylag sokáig, 2 évig járt, bár az is úgy indult, hogy az első néhány – na jó inkább 10-20 - alkalommal több időt töltött a folyosón, mint a teremben. Sírt a fényképésznél, sírt a képzőművésztábor előtt is. Szóval vele sem volt egyszerű, jött egy új helyzet, idegen környezet idegen emberekkel és máris sírt. Khm… Most úgy hirtelen eszembe jutott, hogy jövőre új iskolába kerül… (Bocsi Kicsim, ez annyira idekívánkozott...)
Na jó, tükörbe is nézek, hiszen be kell vallanom én is kb. hasonlóan vettem az akadályokat. Ha nem kedvesen szólt hozzám a tanító néni, azonnal sírtam. Ha elveszett a radírom, akkor is sírtam. Talán még akkor is, ha piszkos lett a nadrágom. (Ami persze nem az én hibámból lett piszkos, hiszen én emlékeim szerint közel vigyázzállásban töltöttem a szüneteket az első években…) Nehezen barátkoztam. Azért volt csak párom a sorakozónál, mert a tanító néni odaállított mellém valakit. A Lutring Andi volt az, nekünk kellett mindig elől állni, mert mi voltunk a két legjobb kislány. Ki a legjobb a sorakozónál? A legcsendesebb – na ez voltam én. (Igen Apa, jól olvasod!) Nem kellett attól tartani, hogy beszélgeni fogok, vagy hogy bokánrúgok valakit.
Később én látszólag megváltoztam, de legbelül azért még maradt bőven a szorongó kislányból.
Apa sem marad ám ki! (Ígérem tovább nem göngyölöm a családfánkat, bár tudnám.) Apáról csak annyit tudok, hogy ő is a csendesebb, visszafogottabb vonalat képviselte kisgyerekként.
És hogy milyen most? Leginkább a szűk családdal szeret lenni, esetleg egyedül. Igaz, az évek során sokat változott, olykor neki is megmutatkozik a társaságigénye. Egy mondatát idézném, ami annyira jellemző, hogy azóta szállóigévé vált családon belül.
Egyik kedves ismerősünk próbált elhívni magukhoz. Apa így reagált: “Nem is tudom mit utálok jobban. Ha hozzánk jönnek, vagy ha nekünk kell menni?” Persze ezt a pimasz őszinteséget olyan stílusban adta elő, hogy haragudni nem lehetett rá.
Na kb. ezért nem lep meg Mincsike viselkedése sem.
1 megjegyzés:
Mintha magamról írtam volna. Én is sírós voltam. Elég volt ha csúnyán néztek rám és már sírtam. De ritkán néztek csúnyán, mert én voltam a legcsendesebb, legszófogadóbb gyerek az egész iskolában.
Azt hittem Mincsi vagány, nagyszájú ovis lesz. Lehet hogy az is lesz, csak kell még egy kis idő neki.
Megjegyzés küldése