A mi hintánk…

A hétvégéről még nem is meséltem, pedig már itt van a következő is. Nem örülök, hogy így megy az idő, lassan kezdődik az ovi, én pedig mehetek dolgozni. Na jó, ezt most itt gyorsan be is fejezem… tehát a hétvége…

Jó volt. Mincsikének talán kicsit túl jó is. Pénteken a Dédi kényeztette, szombaton a Keresztszülők és Magdianyusék, vasárnap megint a Keresztszülők, majd délután, amikor hazajött, ez a látvány fogadta:

Mincsikének is van most már saját játszótere!!!

Nagy volt az öröm és tart azóta is. (Tegnap délutánra ugyan esőt rendeltem – na jó, azért nem ennyit – mert már letapostam a füvet, annyit álltam a hinta mellett.)
Vasárnap elővettük Martina régi járgányát is. Mincsike azt se tudta hirtelen mihez kezdjen ezzel a sok jósággal, nem győzött betelni velük.
Estére úgy belefáradt a sok élménybe, hogy sikítós hisztikkel reagált. Bevallom, bár nem sokat voltam vele a két napban, nagyon vártam, hogy elaludjon végre. (Mint tudjuk, nem szokta elkapkodni.)

Amikor másnap a Keresztszülőknek jeleztem, hogy itt valami tévedés lehet, és hogy jó lenne visszacserélni ezt a kislányt, mert nekem az én Mincsikém kell, akkor nem nagyon értették, hogy miről beszélek. Azt mondta Andi, hogy velük jó és szófogadó kislány volt, semmi hiszti. Ez számomra egy elég elkeserítő jóslat volt a jövőre nézve. Amit eddig csak találgattam, az most tisztán körvonalazódott. Mincsike itthon tombolós, máshol mintagyerek lesz. Vagy már az is. Legalábbis, ami a tombolást illeti. Pedig úgy bíztam a fordítottjában!