Egy éjszaka története…

Előre szólok, hogy aki a címből ítélve némi romantikára, illetve pikáns részletekre számít, az csalódni fog. Jelzem azt is, hogy az olvasottakat csak a legszükségesebb mértékben vizualizáljátok. Az előforduló szóismétlésekért pedig elnézést kérek, hiába kerestem, nem találtam megfelelő szinonímát a hányás szóra. Akkor kezdem…

Mincsikém sajnos vasárnap délutánra benáthásodott. Láza nem volt szerencsére, de nagyon erős, száraz köhögés és sűrű cucc a nóziból az volt bőven. Ilyenkor mindig kétségbeesek… Hiába kezdtem bele anyaként másodszor az ovisévekbe, gyógyító rutinom az nulla, hiszen szerencsére még a nátha is többnyire elkerülte a lányokat.

Az első nehézséggel mindig a gyógyszerbeadásnál szembesülök. Két kanállal tuti a kanapéra/ruhájára/ruhámra/hajára/falra/földre stb. kerül, mire a harmadik talán be azon a mikroszkópikus résen, amit a száján találok. Ha ezt a harmadikat azonnal nem köpi ki, akkor pár pillanat múlva kihányja. Azt mondjátok hogy keverjem bele valamibe? Próbáltam, nem működik az sem. Szájon át tehát elég nehézkes.
A kúpból már kinőtt - én nyomtam befelé, ő kifelé. Komoly harc volt ez is.
Orrcsepp - és most itt rátérnék az éjszakánkra. Nem tudom melyik testnyílásán vette szegényem a levegőt, talán a fülén, mert annyira el volt dugulva mindene, hogy máshol esélye se volt. Oké, erre jó az orrcsepp. Igen ám, de hogyan… Lefogni nem nagyon tudtam, részben a nagy hasam miatt, részben pedig azért, mert minden porcikájával ellenkezett. Apa végre mélyen aludt, zavarni nem akartam, hiszen napok óta nem sikerült neki fogfájás miatt. Martinát nyilván nem zaklatom, mert reggel suli…
Tehát van egy ordító gyermek, és egy orrcsepp. Falhoz támasztom, mármint az ordítót. Közben Apa felébred, már nyitnám a számat, hogy arra kérjem jöjjön, fogja le, de ő teljesen másképp látja a helyzetet: “Ne kínozd szegényt, hagyd aludni!” Köszi Apa… Nem részletezem tovább, megoldottam. Megnyugodott, visszafektettem.

Ezután pár perc alvás következett – mármint Mincsi részéről – majd a köhögése ébresztette. Bár térdelőrajtban vártam, hogy mikor kellek, nem értem oda időben. A haja, az ágynemű, az ágybetét, a pizsije, a fal, a szőnyeg, az ölelős plüssök – mindenhová jutott hányás az első körben. A másodikban engem vett célba, de a végére azért eljutottunk a fürdőbe, bár a pontos útvonalunk egyértelműen lekövethető volt.

Rutinos voltam egyébként az előző éjszakából kiindulva, mert az elalvás előtti kakaóját lecseréltem mézes teára. Arra gondoltam, hogy ha már elkerülhetetlen, kevésbé lesz  megrázó a viszontlátás, hiszen mégiscsak víz alapú lötyiről van szó.

Na de elkanyarodtam kicsit… Fürdés, hajmosás, öltözés, ágyneműcsere, szőnyegtisztítás, felmosás… Mindez éjfél után, de annyi baj legyen. (Azt a részt most kihagynám, hogy a takarítandó adag duplájára nőtt időközben, hiszen az én gyomrom is elég labilis…) Sikerült türelmesnek maradnom még akkor is, amikor zoknicserekor sort kerített a szokásos lábujjköz vizsgálatra – sorban lapozza a lábujjait, zokniszöszt keres, és távolít el, ha talál… Nagyon precíz, mindig talál, és egyenként átadja nekem. Közben persze végig mondta a magáét, álomnak jelét nem láttam rajta és szerencsére betegségét se nagyon. Végül sikerült rábírnom, visszafektettem.

Az elalvására még úgy fél 5-ig sajnos várnom kellett.
Ez idő alatt voltunk 9x pisilni – 4x Mincsike, 5x én, és volt 2 kakilásí kísérlet is az ő részéről. Kb. 20x felráztam a párnáját. 50x betakartam. 100x elmondtam, hogy “itt vagyok Kicsim, de most már próbálj meg aludni”, miután sírósan elhagyta a száját, hogy “anyaaa”. Minden egyes nyikkanására ugrottam – ismeritek, amikor hirtelen erős motiváció hatására fekvésből egyből állóhelyzetbe kerül az ember, az ülést, mint átmeneti állapotot határozottan átugorva… Na valahogy így csináltam én is órákig, hasizom nélkül. 
Mire elaludt volna, a szomszéd kutyái zendítettek rá, és az ijesztette meg. Amikor sikerült elaludnia, rosszat álmodott és felriadt. Vagy elaludt, én odaosontam lábujjhegyen, de belerúgtam az elemlámpába, ami akkorát csattant a falhoz érve, hogy erre is felébred. Aztán az is előfordult, amikor a telefonomat használtam világításnak, hogy meglessem rendesen be van-e takarva, és a fejére ejtettem. Persze, hogy felsírt… (Igazad van Gigi, tényleg könnyen kicsúszik az iPhone, le kell cserélnem az újra az szögletesebb – Apaaaaaaa!)
Nem részletezem tovább. Nagyon keveset tudott aludni, én pedig még annyit sem, de ez zavar mondjuk a legkevésbé.
Rosszul viseli. Nincs hozzászokva, így két köhögés miatt már képes sírni. “Annyira rossz ez a köhögés…”
Most napközben talán 1 fokkal jobb a  helyzet, keveset köhög, azt is szaftosabban, és az orrát is jobban ki tudja már fújni.

Az ovis karácsonyi fényképezésről sajnos lemarad. Nincs az a Photoshop, amelyik megbirkózna szegényem náthás pofijával.
Ha így folytatjuk, nagycsoportra talán elmondhatjuk, hogy beszokott…

Szorítsatok, hogy gyógyuljon meg mihamarabb a kis hisztérikám, mert megszakad a szívem.

Amint kicsit javul a helyzet, és kipihentebb leszek én is, jövök egy igazi élménybeszámolóval, és írok listát a Jézuskának is, mint tavaly….