Egy ideje adós vagyok ezzel a bejegyzéssel, de halogattam. Halogattam, mert azt akartam, hogy legalább annyira jó legyen, mint amilyen az a nap volt, amelyiket felidézem vele. Na azóta már kicsit lejjebb adtam, úgyhogy belekezdek…
Gigi barátnőmet és imádnivaló kislányát, Lizzyt vártuk látogatóba. Közel 2000 km van közöttünk, így sajnos ez nem egy mindennapi esemény nálunk. Budapesten voltak egy hétig, és ugyan sűrű programjuk volt, de beütemeztek minket is.
Tudtam, hogy melyik vonattal érkeznek, de gondoltam indulás után még rácsörgök, hogy pontosítsuk az állomást, ahol majd Apa várja őket. Nem vette fel… Sebaj, írtam smst. Semmi reakció. Hívtam a másik telefonján, írtam smst arra is, de ugyanez a helyzet. Apa kiment az állomásra, de a vonat továbbment anélkül, hogy vendégeink leszálltak volna róla… El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet. Felmerült ugyan, hogy elhagyhatta a telefonját, de gyorsan elvetettem, mert az tavaly történt, ráadásul tudtam, hogy kettő van neki, és kizártnak tartottam, hogy egyik se legyen nála. (Pedig de. Egyik se volt nála.) Kínomban géphez ültem, hátha Facebook-on, vagy Skype-n üzent valamit. Skype villogott is, de nem ő írt, hanem közös ismerősünk, Ági. Kb. ezt: Gigiék várják Apát csak nem azon az állomáson, ahol ő várta őket, hanem a következőn és Timi (Gigi nővére) telefonján tudom elérni. (Nagyon köszi Ági!!!) Hatalmas szerencse, hogy Gigi rábeszélte Timit, hogy jöjjön el velük, így nem maradtak telefon nélkül. Viszont Timinek nem volt meg az én számom, egyetlen kapcsolódási pontunk Ági volt – aki szintén nem tudta az én számomat, de netes elérhetőségeket igen… (Kicsit bonyolult tudom, de tehetek én róla???) Lényeg a lényeg: ugyan kárba veszett egy értékes óránk, de a végén minden szerencsésen alakult.
Lizzy nagyon szeretnivaló kislány, mindannyiunkat elvarázsolt. Timinek pedig külön örültem - nagyon köszi, hogy eljöttél! (Remélem legalább Veled, Veletek gyakrabban tudunk majd találkozni.)
Az egyik kedvenc képem:
Itt éppen tévét néztek…
… és itt is… Na jó, a kulisszák mögül jelentem, hogy ez nem teljesen ösztönös póz, szükség volt némi buzdításra… 
És ami a fenti képen nem látszik: 
Később, amíg mi Timivel tényleg olyan komoly dolgokról beszélgettünk, mint ahogy látszik… 
… Gigi is kedvet kapott egy kis tévézéshez… 
Bár az is szóba került, hogy megágyazok, mert a gyrosos tele pocak igen álmosító volt.
Apropó gyros, és gyorsan kanyarodjunk vissza kicsit a pöttömök tévénézős képeihez. Mincsike miután megette a sokadik pitadarabját, kért még egyet Martinától. Martina Lizzyt is megkérdezte, hogy kér-e, de Lizzykém annyira nézte a tévét, hogy meg se hallotta.
Martina: – Mincsi, kérdezd meg Te Lizzytől, hogy kér-e.
Mincsike (miközben már majszolta a sajátját): – Kérsz? – Lizzy nem válaszolt, hanem fogta, és kikapta Mincsi kezéből a pitát. Beleharapott, majd visszaadta. Mincsike arca először döbbent volt, majd megörült és nevetve mondta: – Köszi, hogy visszaadtad!
Még egy kép rólunk, mielőtt meggondolom magam: 
Konfliktus-gyanús helyzet, de megoldották, nem volt gond. Nagyon jók voltak együtt a csajok, megszakad a szívem, hogy nem lehetséges ez gyakrabban… 
Annyira szép idő volt, hogy úgy döntöttünk, kimegyünk picit az udvarra hintázni. Lizu tündéri volt ekkor is… Neki jutott eszébe egyedül, hogy előbb össze kell pakolni. Majd eljátszotta, hogy az ő apukája mit szokott mondani, amikor ilyen nagy a rendetlenség. 
Nagyon elfáradtak… 
Lizzy szegényem hazafelé el is aludt a vonaton…
Nagyon jól éreztük magunkat, szerintem sokáig emlegetni fogjuk – köszönjük Nektek lányok!
Erről a felejthetetlen napról egyébként Gigi is megemlékezett itt – olvassátok el Ti is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése