Az elmúlt hónap…

Hahó, van itt valaki? Idemerészkedtem… Jól megígértem, hogy gyakrabban írok… Igaz, azt nem mondtam, hogy mikortól. Sajnos a jelenlegi helyzet azt vetíti előre, hogy pár évig marad a most kialakult rendszeresség. Bocsi…

Tehát akkor röviden, hogy mi is történt az elmúlt hónapban.

Martina elballagott.

Az ünnepségről nem írnék, mert annyira felejtős volt sajnos, hogy már alig emlékszem rá. Aki ismer tudja, hogy nálam egy sima évzárón sem marad szem szárazon, ezen a ballagáson viszont semmi meghatót nem találtam. Túl vagyunk rajta, ez a lényeg. Martina megkönnyebbült arca hazafelé:

Következett egy hét édes lebegés, amikor nem volt iskolája, csak “volt” és “leendő”, majd eljött a beiratkozás a ideje is. És mire jó a Facebook… Emlékszem, annak idején én végigizgultam az egész nyarat, hogy új iskola, új osztálytársak, senkit nem ismerek, jajjajajjjj… Na most ilyen nincs szerencsére, és így talán egy kicsit könnyebb lesz az évkezdés.

Voltam ovis szülőin. Nagyon jó lesz Mincsikémnek az új oviban, ebben biztos vagyok és úgy örülök, hogy így döntöttünk. Augusztus végén kétszer bemegyünk ismerkedni, aztán szeptembertől indul élesben.

Mincsike segédkezett a medence feltöltésében…

…és néhány alkalommal élvezhette is a fürdést.

Nagy fogadalmat is tett Minerva… Ha kap egy trambulint, akkor leszokik a cumiról. Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha tavaly a Mikulás cumigyűjteményébe küldjük, de akkor még sajnáltuk. Legyen akkor, ahogy kérte… Kapott, mert azóta nem cumizik. Jajj olyan nagylány már…

Azt tudtátok, hogy ebben nem lehet elfáradni? Legalábbis, ami Minervát illeti. Egyébként pedig lehet. Jó Martina, rendben, leírom: egyszer kétszer én is bemásztam, amikor vittem ki a szemetet, és ott árválkodott kihasználatlanul. A csúcs azonban nem ez, hanem az, amikor egyszer kinéztem az ablakon, és Minerva mellett a 79 éves Dédinket láttam bent. Igaz, ő nem ugrált, csak Mincsi mellett ücsörgött…

Csak úgy eszembe jutott: Tudjátok mi az a “bogárlé”? Poszt végén elárulom.

Minerva időközben 4 éves lett, én pedig még erről sem emlékeztem meg a blogban. (Na erre most kicsit rossz volt rádöbbenni.)
Mostanában olyan nehéz róla szép képet csinálni. Olyan szépet, mint amilyen a valóságban. Mindig közbejön egy grimasz, vagy egy túlvigyorgás.
Ezeket sikerült fotóznom a szülinapon:

Tortából nem volt hiány, többet is kapott, sőt Martina is készített egyet. Kékkel díszítette, mert Mincsikének a kék a “kedhenc” színe…

És akkor készültek ezek a fotók is,  igaz kicsit más hangulatban:

Ha már a jeles napoknál tartunk, Mironnak is volt egy… Nagyon durva, de hirtelen fél éves lett.

Az evészete még mindig elég aggasztó, de azért valamitől 8 kiló lett, és soványnak se mondanám.
A teát egyedül issza…

…huncut…

…tündéri kispasi. Nagyon mozgékony, mászik, ül, áll, ugrál, szóval kemény hónapok elé nézünk azt hiszem.
Hintázni nem szeret…

…de a bébikomp az már most bejön neki.

Sok Miron, aki Gigi barátnőm szerint nem sok, csak 1, esetleg néha soknak tűnik…:

Úgy ennyi nagyjából… Nyaralni még nem voltunk, most készülünk augusztusban. És most augusztusban jön Gigi is!
A bogárlé pedig a bogár bele, ami kifröccsen, ha rátaposunk. Persze Mincsikém szerint.
Na, majd jövök! További nagyon szép nyarat Nektek, és köszönöm, ha még benéztek hozzám néha!

Ők hárman…

A következő történet, öööö… nem is történet valójában, nevezzük inkább problémának. Szóval a következő probléma szerintem elég vicces, mégis ahogy átgondoltam, nem fogom tudni elmesélni úgy hogy számotokra is térdcsapkodós legyen.

Már régebben is gyakran szólítottam meg Minervát Martinaként és fordítva. Olykor Martinát csak harmadikra találom el a Minerva, majd a Mincsike után. Nyáron, amikor sokat vagyunk kint az udvaron, még Maja a kutyusunk is bekever, de a helyzet mégis Miron születésével kezdett rohamosan súlyosbodni és bonyolódni.
Komolyan érdekelne hogy ez előfordul más helyeken is, vagy vizsgáltassam ki magam? (Apa, nem Téged kérdeztelek!) Bármi is a válaszotok, nálunk a legnagyobb igyekezetem ellenére is ez van, és bizony számtalanszor kerülök a következőhöz hasonló helyzetbe:

Miron éppen erősen nyekergett, miközben én Mincsikét fésültem. Hajfonást nem szeretek 5x félbehagyni, így gondoltam gyorsan befejezem és csak utána szüntetek nyekergést – addig valahogy kibírja ő is és mi is, bár ez utóbbiban nem voltam biztos.
Ember tervez, Apa Isten végez! Apa munkáját megszakítva úgy rontott ki dolgozószobájából, hogy megoldja a helyzetet és Miron szájába cumit, kezébe csörgőt adjon, mintha tűzoltásról lenne szó. Persze, ha a számonkérés elmaradt volna, nem róla beszélnék:
- Miért hagyod, hogy sírjon szegény?
Megkérdezhettem volna, hogy melyikre gondol? Ugyanis ekkor már Mincsi is rákezdett, hiszen kapkodva nem voltam túl gyengéd vele. Helyette, mivel már a nyekergésektől is feszültebb voltam a kelleténél, és még ez a kérdés is, hát reflexből rávágtam:
- Azért, mert két gyerekem van, és Mincsikémmel is szeretnék foglalkozni kicsit. 
Alig, hogy kimondtam, megjelent Martina és csak úgy lazán odavetette:
- Egyébként három, de mindegy.
Felesleges lenne magyarázkodnom. UGYE(???), Ti tudjátok, hogy sosem feledkeznék meg egyikről sem. És itt van szükség a képzelőerőtökre, mert sajnos képi és hangi elemekkel nem tudom fentieket gazdagítani, hogy sztorisabb legyen, pedig szerintem családunk kalendáriumába tuti bekerülne, ha lenne olyan.

Azóta már nem csak Apát piszkálja Martina, hogy elhagyta Mincsikét, hanem engem is, hogy azt se tudom, hogy hány gyerekem van.

Fentiek fényében ezt a képet nem kell magyaráznom, ugye?

De nem csak ilyen homlokmatricákkal emlékeztet szétszórtságomra. Olykor “Középsőnek”  szólítja Minervát, vagy “Harmadiknak” Miront, de volt már, hogy a születési dátumokat használta megszólításnak. Csupa jóindulat ez a lány, ugye?

Legutóbb ezt a monológot adta elő:
”Velem soha nem foglalkozol. Ha kérek innivalót, nem kapok. ha Mincsi kér, kap. Miron meg akkor is kap, ha nem kér.”
És bizony ez milyen igaz…

Zárógondolatként pedig egy fotó, csak hogy még jobban tudatosodjon bennem:

Mironnal mindig baj van - 127. rész

Most éppen az, hogy nem eszik. De tisztázzuk gyorsan: nem arról van szó, hogy rossz az étvágya, az eddig volt így. Most nem eszik. Szinte semmit. Tápszert egyáltalán. Gyümölcsöt keveset, főzeléket meg alig. Fogyott is. Szerencsére még nem olyan sokat, de ahhoz eleget, hogy a  kemény husija már a múltté. Ha megyek felé a cumisüveggel, vagy az etetőszékbe teszem, már ordít. Aggódás és idegbaj a köbön…

Ma torokváladékot vett tőle az orvos, holnap reggel labor – vérvétel és vizeletvizsgálat. Szóval ilyenek történnek mifelénk…

Ja, és róla beszélek:

Képes poszt

Mesélni akartam, de valahogy egy pillanat alatt elment a nap, úgyhogy majd talán holnap. Helyette mutatok gyorsan néhány sok-sok képet, hogy azoknak is kedvezzek, akik a a könyvesboltban az albumokhoz mennek oda, nem a regényekhez.

Martinával kezdem…
17-én ballag. Várom a javaslataitokat, hogy lehet egy ilyen eseményt száraz szemmel kibírni.  Vízálló sminket dobok majd fel, és a napszemüvegem is sokat takar, de jobb lenne, ha tudnám tartani magam. Persze tudom, hogy nem fog sikerülni, tavaly évzárókor sem sikerült, meg azelőtt sem, úgyhogy  ezúttal is egy gyenge törekvés marad szerintem.

Martináról még néhány kép, amik FB-n már voltak, de nem minden olvasóm van jelen a FB-n. (Miért? És hogy bírjátok?)

Utóbbi kép nagyítható és dicsérhető, mert a földes írisz nem kontaktlencse, hanem PS.  Imádom őt fényképezni, és imádom, hogy mostanában egyre gyakrabban engedi is. Meg akarok tanulni nagyon szép képeket csinálni, és szerintem akkor hamarosan eljutunk odáig is, hogy majd ő kéri, hogy fotózzam.

De hogy ne csak szép képet mutassak:

Ő Csufi… Pontosabban nincs neve, de valamiért ez ugrott be róla, ahogy beszúrtam ide a képét. Csufi, a nagy túlélő. Kb. 2 éve van velünk, azóta többször megmenekült már, és csak azért nem végezte a kukában, mert Mincsi résen volt. Egyszer majdnem nem. Akkor lemostuk. A második képen jól látható az állapota. Mincsi választotta ezt a “kutyát” magának, hiába próbálták keresztszülei finoman egy kevésbé gusztustalan felé terelni választását, neki csak Csufi kellett… Azóta imádja.
Na nézzük mi van még, amit eddig nem mutattam…

Olykor felkerekedünk, és több száz képpel a memóriakártyán jövünk haza. Persze ennek a java része a kukában végzi, de azért néha egy-egy a szívemhez nő. Mint pl. ezek:

Mostanában egyre ritkábban fotózok, mert eljutottam odáig, hogy már látom a hibáimat, és nagyon zavarnak, de nem mindig tudok tenni ellenük.  Majd talán a Jézuska megszán, és tesz a fa alá egy olyan fényképezőgépet, amivel kedvemre gyakorolhatok.

Egy-egy ilyen fotós séta alkalmával természetesen Mincsikém is hozza az ő gépét. Sajnos az ár nem volt arányos a minőséggel, így amilyen nagy élmény a fotók készítése, olyan lehangoló visszanézni. Legutóbb többek között ezeket mentettem le az ő gépéről:
Az utolsó tenyérről – mely mögött éles szeműek felfedezhetik Martinát – eszembe jutott egy másik praclis kép. Nagy kedvenc, úgyhogy máris keresem…
Eléggé kíméletlenül mutatja az idő múlását, ugye? Apropó, idő múlása. Ezt figyeljétek, ezt is most találtam (bocsi Martina):
Az első alkalom volt, hogy megfogta Minervát, még a kórházban.
De régen volt, mégis mintha tegnap lett volna…

A következő képet Giginek szánom…
A kedvenc hógömb volt… Aztán azt történt, hogy Miront tisztába tettem, összecsomagoltam a pelust és Martina beszólt… Én pedig még mindig nem tudok célozni, így megtörtént a baj.  Nem sírtam, de majdnem…

Ezt a képet Martina csinálta, és tette fel a FB-ra, ezzel a szöveggel:
“Sziasztok! Nálatok milyen az idő? Kiderült, hogy kevés naptejet hoztunk, és itt a Bahamákon nagyon drága...:P Ezek a képek most készültek Mincsiről..” – szerintem vicces, azért is mutatom.

Végül néhány kép a “kuka” kategóriából:

Addig-addig vártam a legjobb pillanatot, míg ez lett belőle… Most már csak azt kellene eldöntenem, hogy túl későn, vagy túl korán exponáltam, mert az világosan látszik, hogy nem a legjobbkor.

Éppen Sziszkót, a cicánkat szerettem volna fotózni, de aztán jött Maja a kutyánk, és sutty… úgy kifutottak a képből, hogy meglepetésemben ezt lőttem.

Martina műve, amikor fotózás közben észlelte az idei első cserebogarat…

Megyek, mert aludni is kéne valamikor. A bejegyzésnek lesz folytatása, mert valamelyik nap a telefonomról is lementettem a képeket.

Májusban történt…

Valami ilyesmi cím dukál egy olyan blogba, ahol nem született új bejegyzés közel egy hónapja. Na jó, most akkor megfogadom, hogy gyakrabban fogok írni. Sokkal gyakrabban. Nem mintha bárki is hiányolta volna a bejegyzéseimet… (Olvas még valaki vajon?)
Na de mi is történt májusban…

A blogírást szinte teljesen hanyagoltam. Nem, most nem fogom teljesen Mironra, vigye el a balhét a Facebook (továbbiakban: FB) és a Photoshop (továbbiakban: PS). Ha van két percem, az elsőn időzök, ha van több, akkor a másodikat tanulgatom. Biztos GYES-betegség, de FB függő lettem teljesen. Szinte látom, hogy olvasóim fele fogja a fejét, hogy atya ég, ez nem normális, a másik fele viszont bólogat és örül, mert magára ismer. FB azért is bloggyilkos, mert sokkal egyszerűbb ott 1-1 mondatban megosztani az épp aktuális történéseket, mint itt kibontani egy bejegyzésben. PS-ről pedig csak annyit, hogy egy viszonylag új szerelem, akárcsak a fotózás.
Na de mi is történt májusban…

Miron 4 hónapos lett és 7,2 kg. (Milyen jó, hogy csak bizonyos korig jár együtt az életkor és a testsúly közlése…) A hónapforduló igazán örömteli volt számunkra. Aznap voltunk újra könnycsatorna átfecskendezésen, és bár nem volt könnyű most sem végigcsinálni, ezúttal eredményes volt a macera. Délutánra már majdnem tökéletes állapotú szemecskék néztek rám. Most még 1 hét szemcsepp-kúra következik, és azt hiszem elfelejthetjük ezt az egészet végleg. Nagy megkönnyebbülés, el se tudom mondani mekkora, hiszen születése óta nyomasztott.

Volt még egy nagy esemény ezen a napon. Délután letettem aludni. Hasra fordítva, ahogy szoktam, és képzeljétek el, hanyatt ébredt! Látni kellett volna az arcát, mennyire örült neki, hogy sikerült. Igazán rendes tőle, hogy pont egy hófordulóra időzítette ezt a mutatványt, így könnyű lesz megjegyezni.
Egyébként nagyon jó kisfiú. Amióta nem fáj a pocija pont olyan kisbaba, hogy nyugodtan lehet irigyelni. Éjszaka alszik, nappal vidám és kiegyensúlyozott.  Csak enni nem nagyon szeret, de gondolom csak azért, hogy ne mondhassam azt, hogy tökéletes. (De melyik pasi az, úgy őszintén…?) Mironról úgy nagyjából ennyi.
Mi történt még májusban?

Mincsikémet felvették egy másik oviba, szeptemberben ott kezdi újra a kiscsoportot, mert ugye évvesztes.  Nem volt könnyű döntés, de tudom, hogy sokkal jobb lesz így, jobb helyen lesz ott. Martina régi ovijába fog járni ő is, kedves és aranyos óvónénikhez, akik szeretettel várják őt.

Mincsike továbbra is egy kis tündér. Olykor sértődős és türelmetlen, de kedvességével minden apró rosszcsontságot feledtet.
Ma nagyon fontos dolog történt, életében először köszönt! (Szűk család nem számít bele.) Mindig megígéri, hogy fog köszönni, aztán ez mégis elmarad. Magyarázat rá: “De anya, én még olyan széltékeny vagyok!” (Vagy “szélénk”, vagy ”szélős”.) Okozott pár kellemetlen pillanatot, de úgy vagyok vele, hogy ha valaki ilyenen megsértődik, az tegye nyugodtan, engem nem érdekel. Minerva egyébként nem csak hogy nem köszön másoknak, nem is szól hozzájuk. Nem a köszönésen van a hangsúly, hanem tényleg azon, hogy nem szólal meg, mert bátortalan. Ma itt volt a doktor bácsi, és amikor elment, hangosan köszönt neki, és integetett is. Igaz, a “csókolom” helyett “sziát” mondott. Nem lett volna mégis jobb, ha csendben marad? Lehet, de én inkább megdicsértem.

Martina: – Mincsi, szerinted én kövér vagyok?
Mincsike: – Neeem, te fiatal vagy sziatal hagy, mint én!

És nem kövér… Hülye kérdésre hülye válasz, ugye?

Májusban egyébként nem történt semmi különös. Tényleg nem… Júniusban már fog. De remélem csak jó!

Babylight, avagy infók Mironról

Néhány infó a Kislegényről:
A legfontosabb, hogy ahogy betöltötte a 3 hónapot a pocakfájást, mintha elvágták volna. Hurrá, hurrá!!! Azóta van egy tündéri kispasim, aki már nem sír egész nap azért, mert fáj a hasija. Most azért sír egész nap, mert megszokta, hogy ha sír, akkor felvesszük. (Nem sír ám, csak ez úgy ide passzolt. Jó kisfiú.)

Az éjszakákat végigalussza. Ha ébren van, sokat vigyorog és próbálgatja a hangját. Küzd a hasrafordulással is, nagyon ügyes. Úgy fejlődik, ahogy kell, azt csinálja, amit egy ennyi idős babuci szokott, nem részletezem.

Egy kép az én kis Szuperhősömről…

Azért is mutatom, mert a bejegyzés nyitóképét Apa nagyon leszólta. Szerinte sokkal-sokkal szebb Miron, és kifejezetten előnytelen szögből fotóztam. Hajlok rá, hogy igaza van (tudom, mint mindig…), de így összefűzve mégis szeretem. Egyébként mindkét kép hetekkel ezelőtt készült, úgyhogy időszerű lenne elővenni a masinát…

Ma volt 14 hetes, a mérleg 6,7 kilót mutatott. Nem rossz, főleg annak ismeretében, hogy az egyetlen dolog, amivel nem tudok dicsekedni vele kapcsolatban, az az étvágya. Tejcim sajnos nincs, a tápszert pedig utálja. Mondhatom, hogy mindegyiket, hiszen 6 félét próbáltunk, szerintem ebből már nyugodtan általánosíthatok. Nem volt mit tenni, elkezdtem a hozzátáplálást. Sütőtökmatyi a lelkem, abból még sosem hagyott egy fél kanálnyit sem, annyira imádja.

Hosszúságát nem mértem, én ahhoz túl béna vagyok, majd a védőnő megteszi. Az biztos, hogy sokat nőtt, ugyanis a babaváró fiókok tartalma már teljesen lecserélődött. Több tömött zacskóban vándorolt át Zsuzsi barátnőmékhez, mert neki is kisfia fog születni hamarosan. Számára most Miron az elrettentő példa. Eddig azért drukkolt az egészségen túl, hogy szép legyen, némi haj is jó lenne és persze ne álljanak el a fülei, de mára már sokkal lejjebb adta: Ne olyan legyen, mint Miron – nem baj, ha kopasz lesz, csak ne fájjon a hasa. Milyen igaz… Mondjuk Miron újabban mintababa, vagy - Gigi után szabadon - babylight, úgyhogy most már nyugodtan lehet irigyelni! Az első fogacskáig… Ugyanis az eddigiekből kiindulva számítok rá, hogy Kisemberrel az sem lesz egyszerű…

Ez a bejegyzés alvás terhére született, de már összefolynak a betűk, úgyhogy megyek.

Búcsúzóul egy aranyoska kép két leendő focistalábról, háttérben két gitáros kezecskével… (Apa szerint dobverők lesznek benne nem pengető, de én azt nem akarom!!!)

Mincsiszáj és egyebek

A cím duplán találó, hiszen többnyire étkezéssel kapcsolatos szösszeneteket hoztam, de a bejegyzés közepétől csapongok is egy kicsit.
Kezdem egy monológgal. Mincsike a fürdőszobában vetkőzik, de mint a lassított felvétel. (Sóhajt.) Fáj a picike pocikám… (Még egyet sóhajt.)  Mitől fájhat? (Elgondolkozik.) Talán, mert sokat dobogott a szívem… (Nem, nem attól.) De annak kell dobognia, hogy éljenek az emberek! (Elmondom hát: most az egyszer tényleg ráfoghatod a nyuszira! Meg kicsit rám, ugyanis nem figyeltem eléggé, hogy mennyi csokit vételezel egyszerre a csokiskosárból.)
Egyébként nálatok is úgy értelmezik a minimanók a “még egyet vehetsz”-et, hogy még egy marékkal?

Sajnos nem mindig vagyok elégedett az evészetével, még szerencse, hogy ez nem látszik rajta. Sokszor könyörögni  kell neki, és ilyenkor szoktam a kamutelefonokat is lebonyolítani. (“Doktor bácsi? Itt a Mincsike anyukája beszél…”)
Általában van kifogása, most a legújabb az, hogy enne ő szívesen, de nem akar kövér lenni. Egy - azóta a családban már szállóigévé vált - párbeszéd:

Apa: – Mincsike éhes vagy?
Mincsike: – Azt korogja a gyomrom, hogy nem!

Tonhal = Tomhal (Erre nincs sztori, csak feljegyeztem, mert aranyos.)

A tejcit sosem szoktam neki hűtőhidegen adni, pár másodpercre mindig beteszem a mikróba. Egyik alkalommal ez elfelejtődött, amire így reagált:
Ki akar megmérgezni hideggel???

A tejről egy ideje mindig az jut eszembe, hogy kb. 3 decivel megkínáltam a notebook-om, meséltem? Jajj, de nagyon rossz élmény volt. Felemeltem, és ömlött belőle a tej. Előző este még én pöröltem Mincsikémmel, hogy a gépem közelében ne igyon, mert mi lesz, ha véletlenül kiborul a pohár… Erre tessék, másnap velem történik meg. Persze akkor is kapkodtam, mint mindig. Általában több dolgot csinálok egyszerre, vagy legalábbis szeretnék. Félbehagyok valamit, mert eszembe jut egy újabb tennivaló, ami fontosabbnak tűnik, elindulok, hogy csináljam, de mire odaérek, elfelejtem, hogy mit akartam. Miközben gondolkodom, eszembe jut egy harmadik dolog, amibe szintén belekezdek és ez így megy szinte egész nap. Tudom, Cavinton, vagy cetli… Ez utóbbival az a baj, hogy hová is tettem??? Remélem kinövöm. Na de mire is akartam kilyukadni? (Jujj ez már olyan nagyis…) Jut eszembe: neten találtam, felirat egy zoknin: “Vigyázat nyugdíjas! Mindent tud, és van ideje elmondani!” Erről meg 79 éves Dédikénk jut eszembe, aki viszonylag friss és aktív, Mincsikének első számú kedvence és akit mi is szeretünk nagyon, de…
Én: (Martinának) – Olyan vagy, mint Apád!
Martina: – Te meg olyan, mint a Dédi!
Erre Mincsike rámnéz, sajnálkozva, együttérzőn, majd megszólal: – Ez  nem volt szép tőle!

Anyák napjára

Anyukámnak, anyukáknak…

“…Szaladnak az évek, és nem vagyok már gyerek.
S egy ideje azt is tudom, miért és hová megyek.
Mégis ha bánat ér, vagy nagyon boldog vagyok,
Tanácsodra, mosolyodra, szívesen gondolok…”*

Szép is ez a nap… Hát még ez a három gyermek! És mekkora mázli, hogy mind az enyém!!!!!!!!!

*Pásztorné Antal Magdolna: Édesanyám köszönöm

Nyuszira

Egy szőke kislány…

“Egy szőke kislány várja a szüleit a zöldségespultnál!”
 - hallatszott az Interspar hangosbemondójából.

Apa gondolatai:
Milyen anya az ilyen? Arra nem képes, hogy vigyázzon a gyerekére. Tényleg elfogyott az összes Pick békebeli kötözött sonka? Fasza. Mincsike különben sem lehet, mert ő nem szőke, hanem szőkésbarna. Ez a Regnum milyen lehet vajon… Hmm… Mindegy, veszek kettőt, ha nincs jobb, aztán megkeresem Anyáékat…

Anya gondolatai:
Kiveszem Miront a babakocsiból, mert nagyon nyűglődik. Mit mondtak be? Egy szőke kislány várja szüleit??? Mincsike Apával van… Várjunk csak… Mincsike Apával van? Egy szőke kislány? Miért nem Sára/Kata/Lilla/Zsófi várja a szüleit? Vagy olyan kicsi, hogy nem tud beszélni, vagy csak nem hajlandó megmondani a nevét. Úristen, Mincském!!!!!!!!!!!!!!! Martina, szaladj a zöldségespulthoz. Addig én itt félrehúzom egy kézzel a babakocsit meg a bevásárlókocsit. Hoppá de ügyes vagy Mironkám, milyen nagyot böfiztél. Nem lehet, hogy Mincsike az, Mincsike Apával van. Mincsike Apával van. Mincsike Apával van. Mincsike Apával van. Na végre, ott jön Apa, és nem tűnik idegesnek, úgyhogy biztos minden oké. Martina is mindjárt jön Mincsikével, csak kicsit lemaradtak.
- Apa, Mincsike Veled volt, ugye?
- Velem??? Nem Veletek?

Miron gondolatai:
????????????????????????????

Martina gondolatai:
Kizárt, hogy Mincsike legyen, ő ugyanis nem ment volna oda az eladókhoz, hogy nem találja a szüleit. Mincsike Apával van, kötözött sonkát válogatnak. Egészen biztos, de mivel Anya kérte, megyek és megnézem azt a kislányt… Remélem szembetalálkozom Apáékkal, mert alig várom, hogy elmondhassam, hogy Anya milyen hülyeséget talált ki… Méghogy Minerva… És persze én fussak. Hoppá, micsoda csődület van itt. Egy jó nagy kupacban az eladók és körülöttük egy kisebb vásárlói csoportosulás is. Mindenki bámulja az eseményeket, nincs jobb dolguk???  “Van valakinél papírzsepi?” – kérdezi egy nő. Ketten guggolnak, az egyik eladó simogatja a szőke kislány hátát. Látnom kell azt a kislányt. Látnom kell, mert ha már előkerült az anyja - aki biztos tusfürdőket szagolgatott ahelyett, hogy a gyereke kezét fogta volna – meg akarom mutatni Anyának. Jajj, nagyon sír a kislány… Közelebb megyek… Basszus, ez Mincsi!!! 

Mironról

Akinek volt már része Miron által rendezett műsorban, az egészen biztos, hogy nem csodálkozik azon, hogy egy ideje nem írok.
Pocakfájós a drágám, néhány súlyosbító tényezővel. Gondolok itt a türelmetlenségre, a hisztire és arra, hogy sajnos nagyon korán rájött: jobb kézben. (Kézben sem akárhogy, de ebbe most nem megyek bele.)

Az utóbbi két napot leszámítva kb. ott tartottunk, hogy ha ébren volt és nem evett, akkor sírt. Nagyon nehéz időszak ez, vége lehetne már!

Túlesett a könnycsatorna átmosáson. Senkinek nem kívánom ezt az “élményt”. Kiküldtek minket, de sajnos kint is hallottam, amit nem akartam. Megkínozták szegényemet, soha nem sírt még ennyire.  Úgy meg volt duzzadva a szeme alatt, hogy alig látszódott a szemecskéje. Akárhányszor ránéztem, elsírtam magam. Másnapra szerencsére a duzzanat lement, de a szeme csúnyább lett, mint a macera előtt. Most szemcseppezünk és reménykedünk, hogy nem kell megismételni. (Köszi minden telefont, smst és e-mailt ezzel kapcsolatban, nagyon jól esett!)

Hogy jót is írjak: szépen fejlődik - 11 hetesen 6,3 kg volt. Nagyokat vigyorog, próbálgatja a hangját, sokat “beszélget”. Mozgásban ott tart, hogy kézzel-lábbal kalimpál, hason kezdi kinyomni magát. A hasrafordulást nem fogja elsietni, ugyanis ahhoz hanyatt kellene feküdni. Ő vagy hason fekszik és alszik, vagy kézben van. Szerintem az “elkezdett mászni” mellé előbb kerül majd dátum a babanaplóban, mint ahhoz, hogy “hasra fordult”.

Most kint ülök a teraszon, Miron itt alszik mellettem.

Ha ez az csoda eltart még egy darabig, mesélek Mincsikémről is, de előtte még mutatok Nektek egy babaszagú videót. Miron Mihály így szopizza az ujjacskáját… vagy inkább a kezét?

Mincsi hilággá megy

Úgy nagyjából ezer éve nem írtam, amiért bocsi, de van mentségem: egy pocakfájós 2 hónapossal élek egy fedél alatt. Ebből például az következik, hogy az eddig napi szintű szükségleteim – pl. számítógép előtt ücsörgés – átmenetileg(?) átkerültek az “extrák” kategóriába. (Következik ebből persze más is, de ha mindet érinteném, fent említett Minimanó felkelne mire végeznék, és akkor ma sem születne bejegyzés.)

Na, a mentegetőzés már megvolt, most kéne jönnie a lényegnek. De miről is írjak… (Tele a hócipőm az ovival, elromlott a mosógépem, vérvételen voltunk Mironnal… hmm, egyik se túl hálás téma.) Martinára hallgatok, így a poszt címe: “Mincsi hilággá megy”…

Mincsikém imádja Miront. Puszilgatja, dédelgeti és segít a maga módján öltöztetni, tisztába tenni, etetni, fürdetni. Sokszor csak úgy játék közben megszólal: “Olyan jó, hogy hazahoztad a kórházból Miront!”, vagy “Annyira szeretem Miront!” – és ehhez hasonlókat. Mindezek ellenére féltékeny. Eddig ő volt a kicsike, akinek a kívánságát hárman lesték, most pedig hirtelen nagytesó lett belőle. Sokkal érzékenyebb lett, sokkal jobban oda kell figyelni, hogy mit és hogyan mondunk neki. Egy laza tiltás, vagy egy nem azonnal teljesített kérés is képes sértődést kiváltani nála. Néha előre szól: “Most duzzogok!”. Olykor zsarol: “Nem leszek a kislányod/testvéred többé!” Előfordul, hogy el akar költözni. Hol Ausztráliába, hol Skandináviába, hol egy másik bolygóra – legutóbbi úticélja a Szaturnusz volt. Általában úgy tudom lebeszélni róla, hogy határozottan kijelentem: én is megyek – ez többnyire nincs ellenére és a végén megegyezünk, hogy akkor inkább maradjunk itthon.

Ennyi a történet, nincs csattanó a végén, csak egy kép, ami most a kedvencem: