Mincsiszáj

Meglepő
”Anyaaaa! Nem kérem a kenyeret, mert morzsa van benne!”

Izgatottan
”Kiesett Mironból a cumi!”

Kávé-cigi szindróma
”Nem hagyom abba a cumizást, mert cumi nélkül nem tudom tekergetni a hajam!”

Amikor csúnyán beszél
- Hú, rohadt hangya! – mondta mérges hangon, mérges pofival. Kitört belőlem a nevetés, bár tudom nem kellett volna, de nem tudtam uralkodni magamon, mert váratlanul ért és mert extra édes volt. – Röhögsz? – kérdezi még mindig mérgesen, én pedig igen röhögtem, egyre jobban. – Megőrülök, ha röhögsz! – folytatta, miközben két kézzel fogta a fejét.

Két halmaz metszete
”Martina egy nagy felnőtt kislány.”

Búcsúzóul jöjjön Miron egyik imádnivaló része:

Variációk egy témára

 

Paráim

Soha nem voltam egy vagány csaj. Világ életemben félénk, óvatos, na jó… beszari voltam, de maradjunk inkább a parásnál. Mindig voltak bizonyos félelmeim, fóbiáim, melyekkel nem egyszerű az együttélés, de leküzdeni meg képtelenség.
Most terápiás jelleggel csokorba szedem ezeket. (A bejegyzés tartalmával nem ér visszaélni!!!)

Sötétség
Sajnos nem nőttem ki, félek a sötétben. (Martina, ne röhögj! Nincs semmi tanulnivalód?) Némi irányfénynek kell lenni ahhoz, hogy nyugodtan tudjak elaludni és aludni.

Bogarak
Egyik főparám. Rühellem azok az élőlényeket, melyeknek 4-nél több lábuk van. Sikítófrászt kapok már a gondolattól is, hogy rámmászik, rámugrik és megérzem, ahogy 6-8 mászószervével csiklandozza a bőröm – szárnyas változatuk a hajamban, nyakamnál, fülemnél csapdos és zümmög, mielőtt belém mélyeszti fullánkját.
Ehhez kapcsolódik egy történetem. Még a régi otthonunkban, egy társasházi lakásban történt. Egyedül voltam otthon, amikor koppanást hallottam. Egy méretes sáska ugrott be az ablakon. Nem sikítottam, mert ha nem hallja senki, úgy semmi értelme, de nagyon megijedtem. Zöld ellenségem az előszobában gyűjtötte az erőt, hogy aztán megkezdje a támadást. Kiosontam az erkélyre, onnan tartottam szemmel, miközben kétségbeesve felhívtam a szomszédomat, hogy azonnal jöjjön egy nagy sáskafogó eszközzel és ártalmatlanítsa. Azt nem tudom, hogy mit gondolt, de jött.

Tankolás
Egy korábbi élmény aktiváltaa, amiről már korábban írtam. Itt elolvashatjátok.

Lift
Ennek a parának ugye neve is van: klausztrofóbia. Egyedül nem utazom liftben, akkor inkább lépcsőzöm. Ha van velem valaki, akkor azért leküztöm ezt a fóbiámat, de ebben az esetben is megkönnyebbülés kiszállni. A modern liftekkel egyébként annyira nincs is problémám, inkább a régi csattogós, zörgős, nyikorgósokban félek

Intimszféra
Utálom, ha túl közel jönnek hozzám és ez alól csak néhány családtag a kivétel. Hogy hol van a határ, erre nehéz válaszolni és személyenként eltérő is lehet. Az úgy nagyjából azért igaz, hogy nálam messzebb kezdődik a túl közel, mint általában másnál. Egy biztos, ha már érzem a másik illatát, vagy ha nincs szerencsém akkor a szagát, azonnal működésbe lép a védekező-menekülő funkcióm.

Fogorvos
Utálok fogorvoshoz menni, mint szerintem még nagyon sokan. Félek a fájdalomtól, de mivel nincsenek rossz emlékeim, ezt még csak-csak leküzdöm. Az injekció a fő problémám és nem azért, mert szúr, hanem azért, mert zsibbaszt. Amikor kezdem nem érezni a szám, a nyelvem, sőt szerintem a nyelőcsövemet sem és nyelési kényszerem van, de úgy érzem, hogy nem megy és megfulladok, na akkor jön rám igazán a szívdobogás.

Létra
Ablakpucolásnál jellemző csak a kapcsolatunk. Az első fokán semmi problémám. A másodikon már kapaszkodom. A harmadikat pedig csak úgy vállalom be, ha Apa közben két kézzel fogja remegő lábaimat. Lenézni nem merek. Persze nem csak a létrán jelentkezik ez az érzés, hanem mindenhol a magasban.
Egy alkalommal kb. 10 éves vízműves munkaviszony után úgy döntöttem, hogy ideje lenne megnézni, hogy a víztoronyban hol a víz és milyen a kilátás a tetejéről. Ugye mondanom se kell, hogy azóta se tudom. Ahogy a lépcsőn egy bizonytalan korlátot görcsösen markolászva törekedtem egyre magasabbra, úgy lettem egyre rosszabbul. Amikor már úgy éreztem, mintha két kézzel szorítaná valaki a nyaka, a pulzusom pedig jobb, hogy nem számoltam mennyi, úgy döntöttem megbízom a kollégákban. Majd ők elmesélik, hogy milyen ott fent és én elhiszem. A lefelé út sem volt egyszerű, ugyanis akkor kénytelen voltam lefelé nézni és szembesülni a magassággal, de valahogy lejutottam.
Ezek után érthető, hogy miért nem vonz a pécsi tévétorony, a Citadella és az Eiffel-torony, ugye?

Tornaóra
Az egyetlen parám, ami a múlté, de évekig elkísért, néhány éve még álmodtam is vele, így nem hagyhatom ki. Rémálom volt számomra minden tesióra. (Martina, ezt a részt ugord át, unalmas lenne Neked!) Állítom nem volt olyan testrészem, aminek a fájdalmára ne hivatkoztam volna a felmentés reményében, de leggyakrabban az “otthon felejtettem a tesicuccot” kifogással éltem. A mensturációs ciklusom is nagyon rövid volt, és rendszertelen. Ezeket vetettem be felváltva, különösen ügyelve arra, hogy azon az órán vegyek csak részt, amelyikre futást ígért Babi néni. Az ment, és azzal nem is volt semmi bajom, majdnem szerettem is.
Viszont a gerendára, bordásfalra, ferdepadra, felemás korlátra, kötélre stb. igazi ellenségként tekintettem. Labdaérzékem nulla, így a csapatjátékokban fő helyem a cserepadon volt. Áltsuliban 4, azaz négy métert dobtam kislabdával. Na jó, arra nem emlékszem, hogy ez hányadikban történt, de arra igen, hogy nagyon égő volt. Kidobósban sem jeleskedtem, inkább megálltam, hogy találjanak csak el mihamarabb és akkor mindenki jobban járt.
A talajgyakorlatom kb. annyi volt, hogy  mérlegállás-bukfenc-gyertya-bukfenc hátra-híd-bukfenc.
Nem folytatom, szerintem sikerült érzékeltetnem, amit akartam.

Csúszás
Rettegek a jeges, csúszós úton. Autóval se szeretem, de talán mégis jobban viselem, mint gyalogosan. Korcsolya, sítalp soha nem volt a lábamon és nem is lesz. Felfoghatatlan számomra, hogy mit lehet szeretni a csúszkálásban. Számomra kb. itt kezdődik az extrém sport.

Lejtő
Hogy teljes legyen a kép, mennyire béna és esetlen vagyok: a meredek lejtőket se szeretem és ez nem csak a hófödtére igaz. Egy sima füves növénytakarós vagy egy avarleveles erdei lejtő is rettenet számomra, és ha nincs kiben kapaszkodnom, akkor tuti négykézláb vállalom csak be. Persze csak miután meggyőződtem róla, hogy nincs a közelben lépcső.

Úgy nagyjából ennyi. Illetve dehogy… Van még kóborkutyaparám, dörgésvillámlásparám, rendőrparám, mozgólépcsőparám, mélyvízparám, mivoltezahangparám, szélparám, biztosengemkövetparám, parkolásparám és a többi, ami akkor fog eszembe jutni, ha már közzétettem ezt a bejegyzést.
Mesélhetnétek Ti is, vagy csak én vagyok ilyen selejtes?

Keresztanyunak

Mincsike és a mobil

Ígértem, hogy írok pár sort Mincsike és a mobil kapcsolatáról.

Néhány hete kezdődött… Amikor kórházban voltam nem bírtam ki, és többször kértem Martinát, hogy adja át neki a telefont, hadd halljam legalább a hangját. Ezt megelőzően sosem nyúlt hozzá, nem telefonáltattuk. Az engem hívóknak nem kellett attól tartaniuk, hogy egy töpörtyű veszi fel a telefont és produkálja magát a vonal túlsó végén. Hogy én mennyire utálom az ilyet. Nyilván, ha felhívok valakit, az azért van, mert valami közlendőm adódott, nem pedig azért, hogy hosszasan könyörögjek egy picikének, hogy vigye már oda valamelyik szülőjének a telefont.
Na de visszatérve az én csemetémre:

Mára kicsit megváltozott Mincsike viszonya a mobilhoz, mobilomhoz, bár a hívásaimat továbbra sem fogadja.
Amire viszont rájött magától:
- Hogyan kell lefényképezni abban a 20 másodpercben, amikor tusolás után tiszta pizsiért rohanok, mert elfelejtettem magammal vinni.
- Hogyan kell a régi, kedvenc képeimet egy mozdulattal, visszafordíthatatlanul törölni.
- Hogyan lehet alkalmazásokat törölni.
- Hogyan kell e-mailt írni, és küldeni.
- Hogyan kell este 10 órakor a híváslistámból felhívni az utolsó számot.
- Hogyan kell beállítani a telefont, hogy hajnali 3:15-kor ébresszen.

Próbálok jobban figyelni a jövőben, és kihasználni a repülő üzemmódot, mert szeretném elkerülni, hogy a villanyszerelőnk a késő esti órákban MMS-t kapjon egy szoptatásról.

Új arculat

Ideje volt már a téli megjelenésen módosítani, ugye?
Remélem, ez az új is tetszeni fog Nektek, én nagyon megszerettem.
Van még néhány változás a megjelenésen kívül is, amiről írni szeretnék.

Ezentúl a képeket vízjellel látom el, és le is védem, hogy ne lehessen lementeni. Annyi rosszat hall az ember, nem árt az óvatosság. Természetesen, ha szeretnétek, nagyon szívesen elküldöm Nektek a kért képet mailban, csak keressetek meg.

Nem mostani újítás, de még nem írtam róla… Lehetőség van a bejegyzések közösségi oldalakon történő megosztására is. Ismerőseim biztos felfigyeltek már rá, a poszt megosztásával szoktam jelezni, hogy érdemes benézni, mert van új olvasni-, vagy néznivaló. Ha tetszett, amit itt láttatok, Ti is nyugodtan megoszthatjátok ismerőseitekkel (a bejegyzések alján található ikonokkal), illetve “lájkolhatjátok” – most már erre is van lehetőség.
Minden kedves visszajelzés jó érzés, így köszönöm utólag és előre is a lájkokat, a megosztást, a rendszeres olvasást és a bejegyzés kommenteket! Ne szokjatok le róla!:)

Anya jobban(?) tudja

Mincsike a számítógép előtt ült. Martina a Youtube-on keresett neki valami zenét, mert azt nagyon szereti. Miron éppen altatódott, így a zenehallgatás csak egyfelől tűnt jó ötletnek. Gond egy szál se, erre megoldás a fülhallgató.

Martina: – Állítsd be, hogy ne legyen túl hangos, ha mindkét fülébe bedugod.
Én: – Oké. Nem kell állítani, így pont jó. – mondtam, és már be is helyeztem Mincsike fülecskéjébe
Martina: – Neeem, így túl hangos lesz!
Én: – Dehogy hangos. Mincsike, ugye nem hangos?
Mincsike: …..
Én: – Hahó! Mincsike, ugye nem túl hangos?
Mincsike: – Nem kérek!

Fotósnál voltunk – Miron képei

Fotósnál voltunk – Minerva képei

Készen vannak a képek! Oda vagyok értük, szerintem gyönyörűek. Szerintetek? :) 

Pocak gondok…

Azt gondoltam, hogy a lányaim hasfájósak voltak, de most már tudom, hogy  nem.
Mironom szenved nagyon a görcsöktől, mi pedig a tehetetlenségtől és  persze a folyamatos sírástól. Ha nem eszik, nem alszik és nincs  kézben, akkor sír. Bár sokszor kézben is és persze aludni se nagyon  tud a pocaktól.
Borzasztóan sajnálom, nagyon rossz, hogy fájdalma van és nem tudok  segíteni rajta. Ha lehet hinni a szakirodalomnak és ez 3 hónapos  koráig fog tartani, akkor addig én becsavarodok vagy teljesen  kipurcanok.
Gyakorlatilag semmi mást nem csinálok egész nap, csak dajkálom, mert  úgy egy kicsit jobb neki.

A kérdésem: Hogyan tudnám elmulasztani a pocakfájást???
Espumisan, Infacol kilőve, nem használ. Gripe Water most van tesztelés alatt. Édesköménytea szintén nem tett csodát. Masszírozom óramutató járásával 
megegyezően. Böfiztetem. Melegítem. Mivel a tejcim kevés, olyan tápit kap kiegészítésnek, ami kimondottan hasfájós babáknak való. A tejszaporító teával leálltam, hátha az is fokozta a görcsöket. Tejtermékeket sem fogyasztok. Semmi  olyat nem, ami szoptatás alatt tiltólistás. Mi a bánatot tehetnék még???

3 euros zsiráfetetés

Míg sokan büszkék arra, hogy a picikéjüknek milyen ügyes az egérkezelése, én arra vagyok büszke, hogy  idáig sikerült távol tartanom Mincsikét a számítógéptől. (A hangsúly az “idáig”-on van.)

A napokban talán jókedvemből, talán lelkiismeretfurdalásból – mert bizony nagyon keveset foglalkozom vele – én kezdeményeztem, hogy üljön oda és próbálja ki. Sajnos ezzel a napi rutin részévé kell, hogy váljon – ezt már tisztán látom.

Nem a számítógép volt azonban az első technikai csoda Mincsike életében, bár egyik sem túl régi kapcsolat.

Távirányító. Talán pár hete lett kioktatva a kezeléséből, pusztán praktikus okokból.

Telefon. Ez egy külön posztot érdemel. (Hamarosan!)

iPad. Ezzel elérkeztünk a bejegyzés fő mondanivalójához.
Az iPad egy érintőképernyős kütyü. Martináé, ő használja főleg internetezésre, de játszani is szokott rajta. A játékokat az internetről lehet letölteni. (Apple Store) Vannak olyanok, melyek elérhetőek ingyenesen, de a legtöbbjük fizetős. Ehhez regisztrálni kell és megadni egy bankszámlaszámot. Elsőre hosszadalmas csak, később egy mozdulat az egész, mert a jelszó megadása után hozzáférhetővé válik a profil, így a bankszámlaszám is. Lehet, hogy ez így egy kicsit félelmetesnek tűnik, de nyilván nem ezen a számlán gyűjtögetjük megtakarításainkat. (A mit????)

Hétvégén éppen főztem, Apa tévézett, a Lányok szép csendben elvoltak, Miron aludt. Jött egy sms. Mindig egy helyen tartjuk a telefonjainkat, odamentem, hogy csekkoljam az üzenetet és megnézzem, ki kapta.
Apának jött a bankjától egy értesítés, miszerint leemelték vásárlásáért a 3 eurot.

- Martina! Te vásároltál valamit az interneten? – kérdeztem suttogva, hogy Apa még ne hallja.
- Neeem, dehogy! Biztosan nem. – válaszolta, én pedig megnyugodtam és jóval hangosabban megkérdeztem Apától is, de akkor már biztosra mentem:
- Apa, mit vettél 3 euroért?
- Nem vettem semmit! – vagy valami hasonlót reagált, mert nem értette a kérdést.
- Neeem? – kérdeztem vissza értetlenül, majd a következő pillanatban hirtelen minden világossá vált, mert ezt láttam:

 - Mincsike! Te jó ég!
Igen, Mincsike játszott éppen egy zsiráfetetős játokot az iPad-en és ugyan nem tudatosan, de vásárolt neki extra eledelt.
- Martina, ez komoly, hogy zsiráfkajára költöttünk 3 eurot?
- Igen! 50 epret vett és limonádét.
- Meg szagyit is vettem! – tette hozzá büszkén Mincsike

Az első kiruccanás

11-re várt minket Ági. (Tudjátok, a “szotósnéni”.) 8:30-kor elkezdtem készülődni, de már tudom, hogy 7-kor kellett volna.
10:35-kor Apa sajnálkozva végignézett rendezetlen, pizsamás valómon, és megkérdezte:
- Lemondtad?
- Neeem, dehogy. – lihegtem. Újabb pásztázó pillantások, kis időzés a fésületlen fejemen, majd így folytatta:
- Pedig jobb lenne.
- Nem! Oda fogunk érni! – mondtam, bár magam sem hittem.

Odaértünk. Persze így ezúttal se leszek rajta egyik képen sem, de sebaj. (Ha ezt is kitűzöm célnak, akkor talán egy délután 3-as időponthoz tudtam volna csak igazodni.)

Közös képekkel kezdte Ági. Nem volt egyszerű, mert Miron vízszintjelzője azonnal működésbe lépett amint letettük és heves ordítással jelzett, hogy ez így bizony nem lesz jó. Egy gyerek fotózásánál csak két gyerek fotózása a nehezebb. (Nagy igazság, idézzétek nyugodtan, a történtek ihlették.) Amint Minerva a kamerába nézett és véletlenül még mosolygott is, Miron akkor sírt a legjobban.
Ági persze vérprofi és nagyon türelmes, úgyhogy lesz testvérkés kép. (Sajnos Martina nélkül, de majd legközelebb.) Az mondjuk tény, hogy többet volt Ági kezében Miron, mint letéve.:)

Minerva nagyon élvezte ezúttal is. Még talán csalódott is volt, amikor végeztünk. A mosolygás eleinte csak könyörgésre ment, de a cél érdekében mindent: könyörögtünk.

Közel 2 óra alatt született nagyjából 100 kép, amiből 40 elkészülésére várok most. Nagyon jók lettek, szerintem mindet meg fogom mutatni Nektek.

Tudnám még folytatni, de mennem kell. Az első kiruccanásunk története így ennyi marad.

Mérlegeltünk

Úgy sajnálom, hogy ilyen ritkán tudok írni mostanában, pedig hosszasan tudnék áradozni a piciről és a még picibbről.

Miron hétfőn volt 3 hetes. Sajnos pocakfájós, az utóbbi napok nagyon nyűgösen teltek, így rosszul alakult az ébrenlét-alvás arány. Születési súlyához képest már több, mint fél kilót hízott. A magassága* hosszúsága nem tudom hogy alakult, de valamennyit biztos nőtt, mert a már félre kellett tennem néhány rugit. A képen mondjuk max. 30 centi lehet, úgy összehúzza magát.

Imádnivaló, napról napra gyönyörűbb, tejszagú boldogságcsomag.
Mincsikémet is lemértem, mert hirtelen minden ruhája szűk és kicsi lett - kíváncsi voltam mit mutat a mérleg. Ti is? 20 kiló. Jöjjön róla is egy kép:

(Martina bocsi, nem tudom Veled folytatni a sort, mert nem szolgáltattál adatot.)

Végezetül egy közös, ahogy imádják egymást:

Mennem kell, de igyekszem vissza elmesélni, hogy viselkedett az aprónép Áginál, a fotósunknál.

*Ugye egy kisbaba esetében a testmagasság fogalma nem értelmezhető. Érdekes, mert a kiskönyvbe 1 éves korig testhosszt kell írni a státuszvizsgálatoknál, 2 évesen viszont már testmagasságot.

Felvételi

Martina túl van élete első komoly megmérettetésén. Ügyes volt, jól sikerült neki a matek és a magyar felvételi is. Izgalmak azonban még várnak ránk, második felvonásban szombaton lesz még egy szóbeli elbeszélgetés.

Többen kérdeztétek már, hogy melyik iskolát szeretné választani, én pedig megígértem, hogy írni fogok róla, úgyhogy most ez jön.

Az, hogy hova szeretne menni, az már kb. 1 éve nem kérdés, és nagyon büszke vagyok rá, mert mindent meg is tett eddig azért, hogy ez sikerüljön.

Az iskoláról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, de szerencsére nem az én választásom. Martina döntött, én csak boldog vagyok, hogy így. Úgy gondolom, hogy ennél jobb helyre nem kerülhetne.

A Tatai Református Gimnáziumról van szó. (Honlap itt, vagy a képre kattintva. Ha van egy kis időtök, nézegessétek meg. Ott minden sokkal jobban le van írva, mint ebben a posztban és meg fogjátok érteni a lelkesedésem.)
 
Ha csak néhány dolgot akarok kiemelni azok közül, ami nagyon tetszik az iskolával kapcsolatban, akkor bizony nehéz dolgom van - melyik is legyen az…

Először is senki ne asszociáljon az egyházi iskola kapcsán zárdára, bár valóban nagyobb szigor van a megszokottnál, de úgy gondolom ez csak előny. Nem mindegy, hogy hova, milyen környezetbe, milyen emberek közé jár abban négy évben, amikor talán a legkritikusabb korban vannak.

Az igazgató maximálisan, a tanárok pedig szinte kivétel nélkül szimpatikusak. Az oktatás nagyon magas színvonalú, és bizony keményen kell tanulni, hogy helyt tudjon állni valaki.

Két osztályt indítanak minden évben, túljelentkezés van, de ennek inkább nézzük az előnyeit. Mivel kislétszámú iskoláról van szó, nagyon családias. Mindenki ismer mindenkit és ami a legfontosabb: nagyon figyelnek is egymásra.

Az iskola nagyon szép, tiszta, rendezett, korszerű eszközökkel ellátott, tényleg ódákat lehet róla zengeni, és oldalakat teleírni. Nem fogok - most már csak néhány érdekes dolog, amitől más ez az iskola, mint a többi:
- Iskolaköpenyt viselnek a gyerekek, melynek elejébe bele van hímezve a nevük.
- Ha egy felnőtt betéved az iskolába, biztos lehet benne, hogy a diákok köszönni fognak neki, nem lökik fel a folyosón, előre engedik az ajtón, és segítőkészen útbaigazitják, ha kell.
- Minden tanítási napot a templomban kezdenek 10 perces közös áhítattal. (Kettőn én is részt vettem már, és nagyon jó érzés volt magamba szívni azt a hangulatot.)
- Az iskolai büfé, évekig becsületkasszás volt. Működött. (Ezt tényleg csak érdekességképp…) 
- A tanítási órák közötti hosszabb szünetben, az aulában lévő zongorához ül egy diák, elkezd játszani rajta, a többiek pedig körbeállják és énekelnek. Annyira hangulatos! És persze látszik a gyerekeken, hogy szívesen csinálják. Szerintem fantasztikus…

És hogy honnan vagyok ilyen jólértesült? Részben azért, mert Martina unokatestvére Dominika most tizedikes ebben az iskolában és szegényemet faggattam már eleget. Voltunk továbbá nyílt napokon, szülői értekezleteken, és Martina felvételi előkészítőkre járt oda. Tényleg csak jó jelzővel illethető minden, amit ott megtapasztaltunk.

Szorítsatok légyszi Ti is, hogy sikerüljön a felvételi és abban az iskolában tanulhasson négy évig, amelyikben annyira szeretne. Szorítsatok a barátnőjének, Zitának is, mert együtt, egymást segítve erősebbek lehetnek.

Csak egy kérdés…

Mikor lesz Miron 1 hónapos?*

*Egy kis segítség(?): 2011. január 31-én született.

Papucs???

A téma másfél éve is aktuális volt, most is.

– Mincsike, miért nincs rajtad papucs? – kérdeztem. A válasz azonnal jött:
– Mert ez a feltétele, hogy megnyerjem a papucsnélkül futkosók fesztiválját!

Kincs, Csoda és Boldogság

Kezdem azzal, hogy köszönöm szépen mindannyiótoknak a gratulációt és persze azt, hogy szorítottatok értünk.
Egy hete hazajöhettünk a kórházból, azóta próbálom kipihenni és utolérni magam, inkább kevesebb sikerrel, mint több, de bele fogok jönni.

Pár mondatban az utóbbi idők történései AZT* kivéve.

Martina

Utálni fogja olvasni, de azt kell, hogy mondjam, ő egy igazi Kincs. Nagyon sok irigyem lenne, ha világgá tudnám kürtölni, hogy milyen is ő valójában. Na jó nem fényezem tovább, inkább írom, hogy mi is történt Vele…
Meggyógyult.
A félévi bizijébe csak ötös került. (Jajj, szétfeszít ám a büszkeség!)
14 éves lett.
Túl van az írásbeli felvételin. Azt hiszem fellélegezhetünk, szépen teljesített. Második felvonásban két hét múlva lesz még egy szóbeli elbeszélgetés, aztán egy időre vége az ilyen irányú izgalmaknak.

Minerva

Amikor hazajöttem a kórházból, és megpillantottam, azon túl, hogy határtalanul boldog voltam, kb. ezek a gondolatok cikáztak a fejemben: “Milyen nagy lett!”, “Milyen dundi!”, “Mekkora szemei vannak!”. Persze gondolom 5 nap alatt látványosan nem nőtt a drágám, csak én szoktam hozzá a mini mérethez.
Mincsikém viselkedése várakozáson felüli azóta, hogy itthon vagyunk. Csoda ez a kislány, nem győzök ámulni. Miront imádja, nem tud vele betelni. Folyamatosan őrzi, simogatja, puszilgatja, és próbál nekem segíteni. Amikor pedig kicsit nem figyelek, akkor ilyeneket csinál:
Megkaparintja a telefonomat és “leszényképezi” Miront. Édes, ugye? Ezt készítette akkor:

És persze minden nap egy picit bele kell tenni az ölébe, hogy ő dajkálhassa:

Tegnap ugyan el akart költözni itthonról, de ez nem Miron számlájára írandó, valami egészen más, rettentő  komoly dolog volt az oka, már nem is emlékszem.

Oviba nem jár Mincsike. A gyerekorvosunk azt mondta, hogy eszembe ne jusson elvinni egy darabig. Sajnálom, hogy nem mehet, pláne úgy, hogy napi szinten emlegeti, és érzem én is, hogy szüksége lenne rá. A betegség viszont nem hiányzik, nem ér annyit az egész.

Miron

Ő egy igazán jó fiúcska, eszik és alszik. Hangja viszonylag halk, visszafogott – legalábbis ami a felső végéből hallatszik. (Középtájékon kicsit határozottabb, igazi kispasi.)
Úgy döntött, hogy a 3 óránkénti szoptatás helyett ő inkább az igény szerintit választja – ha lehet 2 óránként.
Már most nagyokat mosolyog és bizony rosszalkodik is. Legalábbis a takarót simán lerúgja magáról.
A kis szökőkúttal  meggyűlt már a bajom néhányszor - mindig akkor lép működésbe, amikor legkevésbé számítok rá -, de menni fog ez is.

Külsőre Apukájára hasonlít és a kicsi Minervára, bár én olykor a Papát is felfedezem benne és persze Spock kapitányt is. (De erről majd később…)

Anya

Én köszönöm jól vagyok, vagy inkább azt mondanám, már alakulok. Az biztos, hogy az időnek lesz dolga bőven ezzel az élménnyel, hogy megszépítse. De nem az a lényeg, hogy mi volt… Ami most van, az totális Boldogság! Ezt dúdolom folyamatosan, és olykor ki is mondom Mironnak “édes Kisfiam” – szokatlan még, de annyira jó!

Apa

Két szép kislány után született egy kisfia – ezzel azt hiszem elmondtam mindent, amit most vele kapcsolatban lehet.
Bónuszként még egy apró “titok”…
Apát a családon és a sportműsorokon kívül, ami kikapcsolja, az a minőségi sci-fi - abból is leginkább a Star Trek. Én nem sokat értek hozzá, de ami feltűnt, hogy több szereplőnek hegyes a füle.
És most térnék rá Mironunk apró szépséghibájára (jobb fülecske, bal fülecske):


Végezetül egy kép, ami magyarázat arra, miért húzta minden családtagom a száját, amikor tegnap kitaláltam: rendeljünk pizzát!
(Kórházi tartózkodásom alatt épült ez a torony.)

*A szülésről is mesélek majd természetesen, de ahhoz pihentebb fej kell, most még nem megy.

Miron megszületett!

 

2011. január 31-én 16:10-kor
megszületett Miron.

3.300 gramm és 52 cm

Anya és baba jól vannak,
minden a legnagyobb rendben!

Igazoltan távol

Most egy kicsit ne várjatok újabb bejegyzéseket, mert mennem kell.
Miron jelzett, hamarosan érkezik!!!
(Aztán drukk ezerrel ám!)

Miron blogja

Martinával készítettünk egy blogot, hogy Miron megszületése után a kórházból minél egyszerűbben tudjak Nektek képeket mutatni telefonommal.

A blog címe: http://mmiron.tumblr.com/

Figyeljétek, hamarosan frissülnie kell! :)