Még mindig betegen…

Sajnos nem nagyon gyógyulunk, az egész család beteg. Mincsikém így kimaradt az ovis karácsonyból, ami miatt megszakad a szívem. Martina se ment suliba, szegényem ki se látszik a náthából. Apa csak javulgat, de még messze nem az igazi. Hogy én? Ááá, inkább ezt a részt ugorjuk át.

Visszatérve Mincsikére… Mivel 1 hét alatt csak minimálisan javult, ma újra nálunk járt a doktor bácsi. Elküldött mellkasröntgenre, amit hősiesen viselt a kislány. Újabb antibiotiumot kapott, reméljük ez hatásosabb lesz – amennyiben persze bekerül a szervezetébe.* Mi keményen küzdünk, de elképesztően nagy tortúra és idegi megterhelés minden gyógyszerbeadás.
Ordít, nem nyitja a száját – ha mégis, akkor nem csukja és kifolyik – ha mégsem, akkor pár perc múlva kihányja… Én általában remegek az idegességtől a végére és egyik kezemmel fogom le a másikat, hogy ne csapjak a fenekére.
Határozottan állítom, hogy MINDENT kipróbáltunk, úgyhogy légyszi ne írjátok, hogy keverjem bele valamibe, vagy tegyem érdekes kanálba/pohárba stb… mert harapok.

Úgy nagyjából röviden ez a helyzet velünk… És mindezek mellett 2 nap múlva Karácsony… Vagy inkább így: holnapután. Pocsékul hangzik és egyelőre nem is akarom tudomásul venni. Ajándékok ugyan kipipálva, de a csomagolás még hátra van. (Martina, nem szereted az ilyen jellegű kihívásokat?)

Ami jó hír, hogy megérkezett a tűzhelyem, be is van szerelve. Ami rossz, hogy innentől kezdve holnap nem foghatom a sütőre, ha nem sikerül a beiglim, úgyhogy szorítsatok!

*Az új antibiotikum esetében nem csak Minerva ellenállása az, ami nehezíti a beadást.
Az adagolásnál kezdődnek a gondok.  Figyeljetek és várom a javaslatokat!
9 mg-ot kell számolni testsúlykilogrammonként. Az orvos rákérdezett Mincsike súlyára, így 162 mg-ot írt fel. (18x9=162) Igen ám, de az adagolókanál csak a következő beosztásokat tartalmazza: 45 mg, 90 mg, 135 mg, 180 mg…
Hogyan tudnék szerintetek ezzel a kanállal 162 mg szuszpenziót kimérni??? Első elkeseredésemben ráállítottam Mincsiét a mérlegre, mert reménykedtem, hogy rosszul tudom a súlyát és az majd megold mindent, de most le van passzolva így 18,3 kg laza öltözékben… Ezzel a kanállal viszont csak egy 15 kilós, vagy egy 20 kilós adagját tudom kimérni… Na, szerintetek? Saccperkábé legyen? Annál azért talán komolyabban kellene venni, mert antibigyó, neeem?

Új arculat

Ami egyúttal egy kis ízelítő is a mára elkészült karácsonyi képekből. (Szépen apránként majd csepegtetem a többit is – szebbnél szebbek!)

Milyen lett így, tetszik?

Kismamatorna - másképp

Megint gyönyörködtünk volna, ha Miron is úgy akarja. Ő azonban úgy döntött, hogy szunyókál tovább befelé fordulva –  mi meg csináljunk, amit akarunk. (Pedig aki éjjel úr, az legyen nappal is az – mondták volt a szüleim, igaz én akkor már a sokadik szülinapomon voltam túl.)

Gyönyörködés így nem nagyon volt, de több fontos dolog szerencsére azért kiderült így is.

- Minimanó egészséges!
- Minden a legnagyobb rendben ott bent a pocakban. (Lepény állapota, helyzete, magzatvíz mennyisége stb…)
- Mért méretei alapján a gép úgy kalkulált, hogy most kb. 2.194 gramm. (A szülés várható időpontja így a méretek alapján: 2011.01.31.)
- Sok haja van!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

A szonográfus hölgy mindent elkövetett, de a kisfiam – jajj, de furcsa még leírni – nem volt együttműködő. Volt pocakkopogtatás, simogatás, gyömöszölés, majd jöttek a “kíméletlen” utasítások, én pedig engedelmeskedtem újdonsült személyi edzőmnek: forduljak balra, na most hirtelen jobbra, megint hagyatt, köhögjek, köhögjek még (ez mondjuk kérés nélkül is ment), nyomkodjam oldalt a pocakom, na most újra hanyatt, most egészen jobbra, még jobban jobbra, gyorsan hanyatt, most hirtelen balra… (Hiába mondtam, hogy én néhány hete már semmit nem csinálok hirtelen…)
Egy órás küzdelem után azt mondta a hölgy, hogy próbáljuk ki, hogy elmegyünk picit sétálni, hátha felébred, és utána  folytatjuk. Mi azonban inkább megköszöntük, és hazajöttünk. Elvégre hamarosan úgyis megpillantjuk, a lényeget pedig megtudtuk így is: Minden a legnagyobb rendben van!

Azt pedig, hogy ezek a pici zsenge lábujjak hogy kerülnek a szemecskékhez, ne kérdezzétek, de alig várom, hogy megpuszilgathassam!
És hogy a címre még egy kicsit visszautaljak: Martina humor, nem az enyém, de jó, ugye? “Anya, mondtad már a Dédinek, hogy tegnap voltál kismamatornán?”

Miért???

“Valami ismét kevesebb, valami megint nehezebb.
Valami csendben elparázslott, valaki rabolja a lángot.”
(Devecsery László)

A diagnózis: Bronchitis…

Egyelőre Mincsikémé… Bár szerintem valami hasonló lehet Apánál és nálam is, sőt Martina is gyanús…

Hétvégén kezdődött az egész, és azóta néhány dolgot kipróbáltunk, amit azelőtt még soha.
Ilyen pl. a láz. Rájöttem, hogy Mincsikémnek a közel 3,5 év alatt még nem volt. Sőt, ha jobban lesarkítom, beteg sem volt, mert ehhez képes egy kis laza orrfújás, az semmiség.
Fülfájás…
Antibiotikum…
Köhög is szegényem, amiből egyenesen következik, hogy a sorozatos hányások is beépültek a napi rutinunkba…

Én a tehetetlenségtől ki vagyok borulva amellett, hogy fáradok is. Apa betegen, munka mellett segít, Martina pedig nem tud rendesen pihenni az éjszakai műsortól… Régen volt abban a luxusban részünk, hogy az éjszakát alvásra használjuk… Ja, és hogy 8 nap múlva Karácsony? Na ezzel most nem érünk rá foglalkozni bocsi…

Mert még valami…
Igyekszem igazi struccként csak úgy mellékesen közölni, nem éreztetni, hogy mekkora a súlya: A cicusunk kórházban van, infúziót kap, mert beteg és teljesen le van gyengülve. A következő 24 óra kritikus… Mindenkit arra kérek, hogy szorítson, még a kizárólag kutyabarát olvasóimat is!!!

Úgy röviden ez a helyzet velünk. Pedig jó hírekkel akartam jönni. Éppen arról készültem posztolni, hogy végre igazából ovis lett Mincsike. Szeret ott lenni, és nem tiltakozik, ha menni kell… Most egy darabig nem kell… :( Nagyon sok a beteg, és sok a tüdőgyuszkós ovis is sajnos.

Itt éppen Szíj Melindát játszik, már betegen. (Ami a képen nem látszik: a produkció egy kiadós hányással zárult.)

Hogy valami érdekeset is mutassak: A tavalyi mikulásvirágom. Igaz, nem szakszerűen kezeltem, így piros levele nincs, de szerintem így is szép.  
És hogy még egy szépet mutassak: Az orchideáim egy része teljes virágba borult. A másik fele még csak bimbós… Imádom őket, gyönyörűek! És így már nem is olyan borongós ez a bejegyzés…

Az a fránya “V”…

Mincsikém még mindig nem tudja szépen kimondani. Ezt ő is tudja, így ha felhívom rá a figyelmét, mérges lesz. Általában valami más betűvel helyettesíti. Hogy tudatos, vagy csak így sikerül azt nem tudom, szerintem inkább az utóbbi.

Általában “H” lesz helyette, de néhány kivételes esetben más, pl. “B” (barázsló-varázsló, börös-vörös), vagy “M” (témé-tévé).

Van még egy mássalhangzó, ami olykor máshogy hallatszik, mint kellene. Ez az “F”, amit Mincsike “SZ”-nek mond.
A legszebb az, amikor a “V” és az “F” egyaránt előfordul egy szóban (szahonat – favonat)

Gyűjtöttem még néhány példát, csak hogy tudjátok miről beszélek, persze a felsorolás nem teljes…

Hasaló (vasaló), hillany (villany), han (van), hagyok (vagyok), hacsora (vacsora), herseny (verseny), ohi (ovi), hirág (virág), hahazik (havazik), hirslilehes (frankfurtileves), hoha (hova), hicces (vicces), halahol (valahol), szalhéta (szalvéta), szürdök (fürdök), teleszon (telefon), szénykép (fénykép), szog (fog), szésű (fésű), szarkas (farkas), szekete (fekete), szehér (fehér), szúj (fúj)…

Sokszor kijavítjuk - sokszor nem, de biztos hagyok vagyok benne, hogy menni szog fog ez neki, csak kicsit később.

Addig is, ha ebédelünk, és azt játszuk, hogy oviban vagyunk, Mincsike bizony így fogja mondani:

"Jó éthágyat kíhánok! Köszönjük szépen, hiszont kihánnyuk!”

Szotózás

Kezdem néhány fényképpel…

 

 

A ruháján ne nézzétek a pecséteket, amit kizárásos alapon az ovis gulyásleves hagyott – legalább tudom, hogy megkóstolta.  (A második fogás káposztástészta volt, az ugye nem piros.)

A fotók azért készültek, mert Mincsike kérte… Illetve nem pontosan így volt, kezdem az elején.
Tegnap Áginál voltunk. Nagyon féltem a fotózástól, mert Minerva mint tudjátok Ti is, félénk, és nehezen oldódik idegen környezetben. Mosolyogni pedig egyáltalán nem szokott. Eszembe jutott a tavalyi fotózás is, attól se nyugodtam meg.
Várta egyébként, mert eszébe jutott, hogy tavaly felmászhatott egy létrára, és erre készült most is. (Csalódnia kellett - létra az nem volt, hiszen unalmas lenne minden évben ugyanaz a díszlet. Magasban viszont ülhetett most is, úgyhogy Apukát kerülgette a frász rendesen, na de erről később…)

Ezúttal az autóban már közölte, hogy ő nem fog köszönni, mert “szélős hagyok”. Na ezt becsülettel be is tartotta. A stúdióban viszont, mintha kicserélték volna. Többnyire azt csinálta, amit mondtunk neki. Beszélni ugyan eleinte nem nagyon volt hajlandó, de legalább együttműködött. Sőt! Olyan pózokba vágta magát teljesen magától ösztönösen, hogy csak lestem.
Nagyon várom a képeket, szerintem szépek lettek. Lesz mosolygós, nevetős, és komolyabb is. Amiben biztosak lehettek: szinte mindet mutatni fogom. :)

Na és most kanyarodok vissza a fenti képekhez. Mincsike ma is el akart menni az “igazi szotósnénihez”. Úgy tudtam kárpótolni, hogy én fényképeztem egy kicsit.

Kék

Már egy ideje gyanítottam, de próbáltam nem tudomást venni róla. Hol azzal magyaráztam, hogy ez csak a sors furcsa fintora, hol pedig a véletlenek extrém összjátékának tudtam be.
Aztán egyre több jel kezdett arra utalni, hogy önámítás az egész, és ideje lenne szembenéznem a valósággal.

A lányom kedvenc színe a kék!!!

Mikor lettem egészen biztos benne?
Talán amikor az egész doboz Smarties-t átválogatta és csak ezt az egy színt volt hajlandó megenni? Vagy amikor észrevettem, hogy ez a szín fogyott el a szívószálas dobozból először? Nem is tudom… De a napokban  feltettem neki a kérdést, hogy melyik a legszebb szín, és hiába néztem rá könyörgőn, azonnal rávágta: KÉK!
Mit mondhatnék… Kész trauma ez nekem. Nekem, aki azért preferálom csak a 2,8-as tejet, mert az nem kék. Mármint a csomagolása… Nekem, aki a lakásból már jóideje száműztem ezt a színt, és ha most körbenézek, semmi kéket nem látok, csak a monitoromon a Skype ikonját. Gyorsan ide is teszem ezt a képet, hogy hadd szokjam…

…mert valószínű én vagyok a hibás. Annyira kiéhezett Mincsikém szeme erre a színre, hogy azért lett rá hirtelen ilyen extra fogékony. Valamit tennem kell, mert ha így folytatom, pár év múlva így jön haza:
Pedig én már korábban posztoltam is erről, és azóta sem sokat változott a helyzet… (7 dolog rólam, 4-es pont) Annyit mondjuk igen, hogy vásároltam több tucatnyi kék minirucit, és bizony tetszenek. A blog háttere is egyre kékebb… Valószínű a babakocsi is kék lesz, amit megveszünk. Hadd lássák már jó messziről, hogy a két szép lányom mellett van egy kisfiam is. :)

Addig pedig jöjjön még néhány kék kép innen-onnan, ami még szerintem is szép… (Jézuska, ha Te is olvasol: Még mindig nagyon jó voltam, és ha kiegészítenéd még a korábbi ajándékaimat az alábbiak valamelyikével, légyszi ne úgy tedd, hogy kalitkát kelljen vennem, sőt kék kontaktlencsét se szeretnék, a virág meg ugye elhervad…)

 

Utólagos kiegészítés, mert persze, hogy eszembe jutott még két szép kék kép… ööööö vagy valami ilyesmi, ami nagyon idevág…
Ez kinek ismerős? Kék leves… Megnézzük hétvégén Martina? Imááááádom!

A másik pedig, amit ha kihagynék, tuti kapnék Zsuzsi barátnőmtől… Évekkel ezelőtt egy reggeltől estig tartó pesti csajos bevásárlás után közöltem, hogy addig nem vagyok hajlandó hazajönni, amíg nem kóstolhatom meg a kék kólát…   (Nem találtam meg a képét sajnos, de nem is csoda, hiszen talán 10 éve is, hogy ez történt. A lényeg, hogy ugyanolyan íze volt, mint a barnának, csak ilyen élénk kék színben…)

Kilométereket gyalogoltunk boltról boltra, mert persze előző nap láttam a tv-ben a reklámját, még nagyon új volt, és kevés helyen lehetett kapni. Lejártuk a lábunkat, hulla fáradtak voltunk, de sikerült! Vettem kék Pepsit. A gond csak az volt, hogy meg is ittam, tehát a hazaindulás előtt még wc-t is kellett keresnünk… Újabb kilométerek… Bocsi Zsuzsi, így utólag is! (Persze másnap itt helyben a kisboltban is kaptam, de az most mindegy.)

Az ovis fotózások…

avagy a szülők pumpolása

Kezdem azzal, hogy rendszeresen havi több száz képet archiválok Mincsikémről. Lelkesen kihasználom a digitális fotózás nyújtotta lehetőségeket, és nagyon örülök neki, hogy eljutottunk idáig.
Anno, amikor Martina volt picike, csak havi 1, max. 2 36-os tekercsre futotta és bizony ezreket otthagytunk, amikor előhívattuk. Ehhez képest ma nagyon jól állunk, mert szinte csak akkor kerül pénzbe a dolog, amikor beruházunk egy masinára. (Tényleg Apa, nem időszerű ez mostanában nálunk?)

Évente egyszer profi fotóshoz is megyünk a lányokkal, hogy igazán szép képek is készüljenek. (Mire gondolsz?) Általában karácsonytájt, mint ahogy most csütörtökön is. (Vehetnénk egy új fényképezőgépet!)

Mincsikém sajnos egyre kevésbé partner ebben, az ideitől konkrétan már most előfélek… Mondjuk Martinától is megkaptam, hogy csak akkor engedi, ha nagyon muszáj. (Hallod, Apa?) Egyébként nagyon muszáj, punktum… Ja,hogy mondjam a lényeget?

Szóval van kép Mincsikémről bőven, amatőr is profi is… (Apaaaa!) Van bőven, de persze sosem elég.
Az év végi ovis fényképezésekről pedig…

Az első… Feliratkoztam, hogy kérek ezekből, de mindenképpen. A dolog úgy zajlott, hogy jött egy fotós egy gyönyörű havas vászonképpel, amire rátette a szánkót és Rudolfot. Mincsikémről 3 kép készült, abból az egyiken csukva volt a szeme, tehát egyértelmű volt, hogy a másik kettő közül kell választanom. Nem küzdött sokat a fotós, hogy mosolygós helyzetet teremtsen, futószalagon ment a dolog. Maradt tehát a hunyorgós és a grimaszolós. Ebből a két alapból csinált háromféle képet. Aki tud, az tud… (Apa, veszünk, vagy nem?) Én azt mondom, hogy köszönöm, de soha többet… Légyszi, erre emlékeztessetek jövőre!

A második… Hétfőn volt a Mikulás ünnepség, amin az Óvónénin kívül egy profi fotós is fényképezett. (Miért akarsz már megint újat?) A képeket még nem láttam, de egészen biztos, hogy nem bírom ki, és néhányat fogok venni, hiába fogadtam meg, hogy NEM. (Megint, megint… Már lassan 3 éves ez… És különben is. Minden gyermekszületésnél szoktunk venni!)

A harmadik… (De lehet, hogy ez volt a második, és a második a harmadik, nem tudom pontosan.) Ma mentem Mincsikéért az oviba, és látom, hogy az Óvónéni osztogat vmit. (Lehet, hogy 3 éves, de még mindig korszerű gép, miért kellene másik?) Jutott nekem is: Egy átlátszó tasak, tele képpel Mincsikémről. Juhéjj, hát ez meg? Mondta az Óvónéni, hogy nem muszáj megvenni, de ha szeretném, akkor 2.800 Ft. Hogy mikor készült, az rejtély, nem tudtunk róla, még Mincsike se mondta, hogy valaki valamikor lefényképezte. A kérdést nem tettem fel, csak magamban fogalmazódott meg: Ez afféle karácsonyi meglepetés, vagy inkább csak azért nem tudtuk előre, hogy mikor készül, mert akkor a mostani vásárlók jelentős része azt mondja, hogy nem kéri? – lehet… (Mert ezt utálom!) Én mindenesetre azonnal nyúltam a pénztárcámhoz, hogy is tudnám már otthagyni, és soha többé nem látni, amikor az én kislányom van rajta??? És szerintem ezzel még nagyon sokan így voltunk, biztos vagyok benne, hogy max. 1-2 pakk került vissza a fotóshoz. (Akkor mondjam meg a Jézuskának, hogy ne tűzhelyet hozzon, hanem fényképezőgépet?) Meg kell hagyni, jól csinálja… Én pedig nem haragszom ám. Igaz, hogy morcosan néz rajta Minerva, de ő így is szép, ugye?

A negyedik… Gyanítom, hogy a karácsonyi ünnepségen készül majd. És ötödik talán nem lesz, mert utána kicsit bezár az ovi. :) (Neeeeeeee!)

Télapó az oviban

Ma délelőtt az oviba is ellátogatott a Télapó.
Marika óvónénink jóvoltából máris tudok mutatni képeket…

Ezek a képek még a reggelinél készültek. Ne a sapkát figyeljétek, hogy hogy áll Mincsikén -  így sikerült felvenni gondolom. Inkább a tányérjában a vajaskenyeret… Míg a szemben ülő kisfiúnak már csak a héja van meg, Mincsikémé érintetlen és szerintem az is maradt. Akárcsak a poharában a tea.

Ezt az arcot figyeljétek! Szerintem az óvónénik meg se ismernék, ha mosolyogna.  
Itt éppen a “Két szarvas húzta, szán repítette…” résznél tartottak, legalábbis Minerva így mesélte.
Nagy élmény volt ezeket a képeket nézegetni. Mincsike mondogatta, hogy ki kicsoda, így kicsit jobban képben vagyok. Bár jóval több fiúcskára mondta azt, hogy ott a Gergő, mint ahány Gergő valójában van a csoportban, de ennyi tévedés belefér.
Igazából én is mindig a fiúkkal vagyok bajban. Kétlányos anyukaként, számomra minden kisfiú egyforma. Na jó nem teljesen, annyi különbséget azért látok, hogy van szőke, meg barna, és helyesebb, meg kevésbé helyes, de több “fiókba” nem tudom őket tenni. Az ovistársakat már nagyjából megszokta a szemem, de nagy bajban voltam, amikor egyik anyuka megkérdezte tőlem egyik alkalommal, mivel én álltam az ajtóhoz legközelebb, hogy “Csabika még eszik?” Bekukkantottam, de tök feleslegesen – láttam “X” totál egyforma fiúcskát.  Végül nem volt mit tenni, beismertem, hogy hülyét kérdezett. (Nem hülyeséget, hanem hülyét, ebben az esetben ezt simán bevállalom.) Na jó, ez nem volt valami hatalmas sztori, van még néhány kép, inkább azt mutatom:
Itt már megjött a Télapó! Felém semmi nem szivárgott ki, így fogalmam sincs kit rejt a piros ruha és a zöld gumicsizma, akár az igazi Télapó is lehet felőlem. Bár Mincsike azt mondta, hogy: “Nem hozta a rénszarhasait, ez kicsit másmilyen télapó volt”, de azért örülök, mert hisz benne és azóta nem emlegette azt, amit a múltkor. Szerintem a szakálla az szenzációs és igényes. Örülök, hogy nem egy 2 forintos teszkós jelmezzel kábították a gyerekeket.
(Bár zártkörű volt a rendezvény, tisztán látszik az ajtóban, hogy ezt nem mindenki tartotta tiszteletben.)
Ezen az utolsó képen már megkapták az ajándékaikat. Óvónénik készítettek egy aranyos télapós valamit, amiben csokimiki és szaloncukor volt, valamint kaptak egy jó nagy zacskó gyümölcsöt. (Ez nem látszik a képen.) Banán, alma, narancs, mandarin, kiwi és mogyoró volt benne bőségesen. Mincsikém persze azt gondolta, hogy ez a mai napra jár neki, így kb. ebben a sorrendben végig is kóstolta mindet. :)

Egy bizonyos Rudolf…

Ezzel a dallal kívánok minden kedves olvasómnak, csillogó, boldog gyermekszemeket, vidámságot, szeretetet, melegséget, és nagyon jó memóriát - hátha sikerül felidézni újra azt csodát, amit gyerekként átéltünk ezen a napon!

És egy másik verziója itt, mert Rudolfból sosem elég. :)

Mikulás

Nálunk tegnap már járt, és képtelenség ellenállni annak a sok finomságnak, amiket hozott…
Pedig tudom kellene, több szempontból is. Pl. hogy nem nekem hozta. Aztán pedig az se lenne baj, ha nem híznék tovább… Na de csak szép sorjában…
Mincsikém szépen lemosta a csizmáját, majd Martináét is… (Martina jelzem: meg fogom mutatni Mincsinek ezt a képet, ha kicsit nagyobb lesz!)
 

Tavaly reggel, ma este járt erre az öreg… A boldogság határtalan volt.

Nagyon felpörgött és persze mindent meg akart kóstolni.
Mivel fotózni nem volt könnyű, inkább videóztam. Egy kisfilm az aranyosabb pillanatokról:

A dal pedig itt található, amit a videón énekel.

Az első hó…

Illetve az első igazi, szánkózós, csúszkálós, hóemberépítős, hógolyózós… Idén korán lett fehér a táj, majd vele együtt jött be a nagy hideg, ami miatt egész biztosan folyamatosan bosszankodnék, ha… ha nem lennék boldog én is, mert ezt látom Mincsike arcán, nézzétek:

Ami mostanában foglalkoztat…

- Martina továbbtanulása. (Ebből a szempontból is nagyon izgalmas és fontos az elkövetkező két hónap nekünk.)
- Mincsikém ovis beszoktatása. (Igen, sajnos még mindig erről beszélünk.)
- Szülés, illetve az addigi állapotom. (Nem szeretem ezt a szót, de most már inkább használom azt, hogy terhes vagyok, mint azt, hogy állapotos. Sőt, egyre terhesebb…)
- Mikulás ajándékok beszerzése. (Kizárólag édesség - játék nuku, az a Jézuska reszortja – Ezen a ponton látszik, hogy pár napos a bejegyzésem, csak közzétenni felejtettem el…)
- Karácsonyi ajándékvásárlás. (Még mindig kb. nullán állunk, bele kéne húzni…)
- Takarítás, lakásdíszítés. (Bizony, még mindig nem végeztem vele…)
- Mincsikém kinőtt ruháinak feltöltése a Teszveszre. (Nagy meló, szerintem sosem érek a végére…)

És az “apróságok”:

- Miért jött haza azzal Mincsikém az oviból tegnap, hogy “a Mikulás nem létezik”, és amikor megkérdeztem, hogy miért, akkor szerinted ki tesz a csizmádba majd az ajándékot, akkor azt válaszolta, hogy “hát az Apuka”. (Kemény érveléssel, végül meggyőztük az ellenkezőjéről, de kitől hallott ilyet???)
- Hogyan lehetne minél költséghatékonyabban papíron megjeleníttetni a blogarchívumot, pl. könyv formájában… (Milyen szép ajándék lenne Anyósomnak, és a Dédinek, akik nem tudnak blogot olvasni…)
- Legyen fekete melírcsík a hajamban, vagy sem… (Legyen? Vagy sem?)
- Melyik recept mellett döntsek, ha beiglit szeretnék sütni… (Ötletek? Vagy inkább kezdjem Limaránál, ugye?)
- Süssek mézeskalácsot is?
- Mikor esik már ki végre az X-Faktorból az a Norbi gyerek, aki máshoz nem ért, csak hörög, őrjöng és körbenyalja a száját fülig… (Reméltem, hogy ma…)

És ami mostanában történt, de nem írtam róla:

- Voltunk nyílt napon abban a gimiben, ahol Martina szeretne tanulni. (Oda vagyunk érte teljesen, talán még posztolok is róla…)
- Közreműködtem az ovis jótékonysági bál szervezésében. (pont és no comment)
- Bezártam a Katica blogot, mert… mert…  (Majd elmesélem, hogy miért.)
- Megszerettem a narancsot. (És ez komoly… Bár lehet, hogy csak Miron kéri folyamatosan.)
- Megtöltöttem még egy fiókot kék ruhákkal. (Le fogom fényépezni, annyira furcsa az összkép.)
- Beléptem a harmadik harmadba… (Egészen pontosan 30 hetes és 5 napos állapotos terhes vagyok.)
- Rászántam magam, hogy feltegyem eladásra a teszveszre Mincsi babakocsiját. Előtte persze még kipróbálta… (Csatolok egy régebbi montázst is, hogy Ti is megdöbbenjetek. Ugyanaz a gyermek, ugyanaz a hordozó…)

 

-